Nézem a Nyugati lépcsője előtt beszélgető menekülteket, míg várok a villamosra. Mosolygós önkéntes hallgatja egy csoportjukat, majd másfelé fordul, és az adományokat rejtő dobozokat rendezgeti. Egy másik budapesti szintén párbeszédbe merül egy csapzott hajú fiatal ismeretlennel. Három piszkosabb külsejű nagyfiú mutogat valamit egymásnak a mobilján.
A mosolygós önkéntes hölgy elé odaáll egy kisfiú, és vár. A nő valamit átad neki – gondoltam, keksz vagy egyéb ennivaló. De nem. A fiúcska szappanbuborék-fújót kapott, amelynek használatára meg is tanítja az önkéntes. Talán még sosem látott ilyen csodát. Szállnak a buborékok a Nyugati téri napfényben. A fiú vigyorog, és szótlanul elfut új szerzeményével. Vidám pillanatok egy talán több ezer kilométeres út során. Amelyről semmit nem tudunk meg, innen a villamosmegállóból semmiképp. De talán még az utca túloldalán tartózkodó segítők sem, mert nem létezik nyelv, amely közös nevező volna közöttük. Csak a néma gesztusok. Mert adni, kapni jó dolog.
Már jön is a villamos, belépek a légkondicionált térbe. Az üvegen keresztül még nézem egy darabig a színes némafilmet, aztán végképp eltűnik a szemem elől a látkép, önkéntestől, buborékostól, nagy- és kisfiústól. De hogy ne szabaduljak olyan egyszerűen a menekültektől, rögtön előhívom az emlékezetemből az egyik hírügynökség tavaszi fotósorozatát a szír–török határon átlépni – mit átlépni, átmenekülni, kerítésen magukat átpréselni – igyekvő menekültekről. Az egyik képen pár hónapos, állig bebugyolált csecsemőt emel át az anya, és adja egy már a török oldalon álló férfi kezébe. A másikon szögesdróttal viaskodó szírek hámozzák át magukat a szabad világba. Egy harmadikon csak a szír oldal látszik, ahonnan kezek erdeje nyúlik pár átdobott, éppen repülő vizespalackért.
Nem telt el túl sok idő azóta, hogy elsüllyedt az a pár rozzant bárka a Földközi-tengeren, és már testközelből is tapasztalhatjuk a migráció jelenségét. Ebben Európa számára az az új, hogy immár nem csupán a média által közvetített történeteket látunk, hallunk, hanem minden ország egyszerre szenvedi meg a kényszerű vándorlást. És aki belépett azon a fentebb említett kerítésen, el is akar jutni a vágyott célpontba. Mindezzel együtt nem lehet felfogni, mi vesz rá Calais-nál embereket arra, hogy a totális bizonytalanság ellenére mégis felkapaszkodjanak egy kamionra, vasúti szerelvényre, vagy nekieredjenek a Csatorna-alagútnak éjszaka. Ám arra is felkapjuk fejünket, hogy a brit és a francia belügyminiszter csak akkor képes kijelenteni, hogy egész Európa globális migrációs válsággal áll szemben, amikor ténylegesen országuk kapuit döngetik a menekültek, és ellátási problémák kezdenek kialakulni a Doveri-szoros térségében, mert nem érnek célba a teherszállítmányok az alagútba rohanó szerencsétlenek miatt.
Ebben a tekintetben Magyarország június eleji bejelentése, hogy egyoldalúan felfüggeszti a dublini egyezmény végrehajtását, vagy a kormány döntése a kerítés építéséről egyáltalán nem bizonyult hatásosnak. Minden ország csak a saját kárán képes tanulni (Nagy-Britannia például kerítéselemeket és kutyákat küld a franciáknak, hogy fenn tudják tartani a Csalagút forgalmát), s június óta egy szót sem hallottunk Brüsszeltől a kvótákról, vagy netán ezeken túlmenően valami átfogóbb, a számoknál többet mondó megoldási kísérletről. Most halkan szintet lépett a média által közvetített valóság. Csókolom, kezdeni kéne vele valamit, mert ami zajlik, az nem normális. A megoldásokért tartunk minden brüsszeli bürokratát.
