Az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 2015. június 26-án egy, a jogtudományt és a közbeszédet világszerte hosszú ideig izgalomban tartó döntést hozott. Az Obergefell et al. v. Hodges ügy kiemelt jelentőségű, mivel a bírói testület jogi érvek mentén napjaink egyik legerősebben tematizált kérdésében – az azonos nemű párok házassága – megengedő módon foglalt állást. A hazai sajtóban megjelent cikkek leginkább a döntés társadalompolitikai jelentőségét emelték ki, a részletes ismertetéssel és magyarázattal adósok maradtak. Ebben a cikkben ezt a hiányosságot szeretném pótolni, egyrészt bemutatva magát az esetet, másrészt választ keresve a döntés által felvetett jogi kérdésekre.
Az Egyesült Államok jogi kultúrájában kiemelkedő szerepe van a magasabb szintű bírói döntéseknek, amelyeket precedensnek is nevezünk. Az úgynevezett precedensjog lényege, hogy az adott esetben hozott döntés a későbbiekben irányadó a hasonló helyzetekben is – azaz a magasabb szintű bíróságok jogértelmezése köti az alacsonyabb szintűeket. E rendszerben valójában a bíró „mondja meg”, pontosan mi a jog, azaz döntésében az általános szabályt egy meghatározott ténybeli helyzetre konkretizálja. A precedensek szerepe különösen fontos olyan esetekben, amelyeket a jog nem szabályoz kimerítően, ilyenkor a bírói döntésekből formálódik ki maga a szabály.
Az Egyesült Államok jogéletének kiemelkedő szereplője a legfelsőbb bíróság, amelynek döntései felülírhatják a tagállami és a föderális törvényeket is. A legfelsőbb bíróság az alkotmányosság őreként mind a központi szintű törvényhozó hatalom (a kongresszus), mind a tagállami törvényhozások ellensúlya. A törvények alkotmányosságának vagy alkotmányellenességének megállapításával a bíróság jelentős hatást gyakorolhat közpolitikai kérdésekre is, ezért nem véletlen, hogy a mindenkori elnökök politikai orientációjuknak megfelelő világnézetű tagokkal próbálják meg feltölteni. Jelenleg két Reagan által (Scalia, Kennedy), egy George Bush által (Thomas), két Clinton által (Ginsburg, Breyer), két George W. Bush által (Roberts, Alito) és két Obama által (Sotomayor, Kagan) jelölt tagból áll a kilencfős testület.
A legfelsőbb bíróságnak jelenleg négy demokrata és öt republikánus hátterű tagja van; egy négyfős liberális és egy négyfős konzervatív csoport feszül egymásnak, míg az „ingadozó szavazat” – ami sok esetben döntő – ezekben az években Kennedy bíróé. A legfelsőbb bíróság döntései a bíróság ítéletéből és az esetleges ellenvéleményekből állnak össze. Az ellenvélemény nem pusztán „futottak még” kategória, hanem több esetben későbbi ítéletek megalapozásául is szolgálhat, és hosszabb távú joggyakorlatot alapozhat meg, mint például Holmes bíró különvéleménye az Abrams-ügyben (1919), amely a szólásszabadsággal kapcsolatos későbbi szabadelvű gyakorlat kiindulópontjává vált.
A bíróság által tárgyalt beadványok – a házasságot férfi és nő egységeként meghatározó Michigan, Kentucky, Ohio és Tennessee államból – tizennégy azonos nemű pártól és két, partnerét korábban elvesztett férfitól érkeztek. Az ügyek az elsőfokú szövetségi bíróságok előtt indultak, amelyek a felperesek javára döntöttek, majd a fellebbezés során az illetékes területi fellebbezési bírói fórum elutasította az egyesített ügyeket, és ezzel megváltoztatta az elsőfokú döntéseket. A fellebbviteli bíróság kimondta, hogy nincs olyan alkotmányos kötelezettség, amely az érintett államokat az azonos nemű párok házasságának engedélyezésére vagy elismerésére kötelezné. E döntést követően került az ügy a legfelsőbb bíróság elé.
Az egyedi esetek lényegében az azonos nemű párok házasságkötésének megtagadásához, részben pedig az általuk más államokban érvényesen kötött házasságok el nem ismeréséhez kapcsolódtak. Az egyik ügyben például az ohiói törvények nem tették lehetővé, hogy az egyik fél halála után az azonos nemű élettársat túlélő házastársként tüntessék fel; egy másikban pedig miután a felek érvényesen házasságot kötöttek New Yorkban, a Tennessee-be költözést követően a hivatalok nem ismerték el. Mint látható, olyan helyzetek kerültek a bíróság elé, amelyekben a házasságot hagyományosan értelmező törvényi rendelkezések stabil kapcsolatban elő azonos nemű párok magánéletébe avatkoztak be.
Az ügy alapproblémája jogi szempontból egyszerű, és ezért nagyon bonyolult: az Egyesült Államok alkotmánya semmilyen módon nem utal a házasságra, így annak nincs konkrét alkotmányos szabályozása. Éppen ezért értékelődnek fel az ügyben a különféle jogászi érvek és az azok mögött rejlő világnézeti meglátások, hiszen a jogi szabályozás hiánya komoly játékteret nyit számukra.
A bíróság a kérdést öt-négy arányban döntötte el a felperesek, azaz az azonos nemű párok javára; a döntésben kiemelkedő szerepet játszott a konzervatív hátterű, egyes kérdésekben azonban „ingadozó” Kennedy bíró. A további négy konzervatív bíró ellenvéleményben fejtette ki álláspontját. Az ítélet az ellenvéleményekkel együtt 103 oldal, és sokat elmond a kibékíthetetlen álláspontokról, hogy Roberts főbíró ellenvéleménye egy oldallal hosszabb – 29 oldal –, mint maga a döntés.
Az azonos nemű párok házasságkötését az Egyesült Államok egész területén jogilag lehetővé tevő döntés abból indul ki, hogy a házasság az emberi élet kiemelten fontos intézménye, amely évezredek óta létezik, a nagy civilizációk mind elismerik, de ez nem jelenti azt, hogy a társadalmi-jogi változások ne érintették volna. A házasság természete – ősi eredete ellenére – folyamatosan változik az egyes korok szellemiségével összhangban. Tehát nincs meghatározott, örök érvényű konstrukciója, hanem újabb és újabb alakokat ölt – és ha ez így van, akkor az azonos nemű párok kapcsolatának házasságként való elismerése nem eleve elképzelhetetlen.
Mivel az alkotmány nem nevesíti a házasságot, a bírák számára nem állt rendelkezésre konkrét jogalap a keresetek elbírására, ezért a 14. alkotmánykiegészítésben található úgynevezett due process (megfelelő törvényes eljárás) klauzulát alkalmazták. E rendelkezés szerint – amelynek használatát évszázados vita övezi – „egyetlen állam sem foszthat meg valakit életétől, szabadságától vagy tulajdonától megfelelő törvényes eljárás nélkül”. Kennedy a „szabadság” kifejezésre alapozta az ítéletet, és a házasságkötés mindenkit megillető alapvető jogi természete mellett érvelt.
A bíróság korábbi döntéseit felhasználva négy érvvel támasztják alá az azonos nemű párok házasságának föderális szintű engedélyezését. Elsőként az a döntés, hogy kivel kívánunk házasságot kötni, az egyéni autonómia fontos eleme. Másodsorban a házasság alapjog, mivel ez az intézmény a legszemélyesebb emberi igényeket elégíti ki azáltal, hogy „a társaság, megértés és biztonság reményét kínálja”. Harmadszor azáltal, hogy házasság formájában elismerik az azonos nemű párok együttélését, állandóságot és stabilitást biztosítanak a családnak, ami a gyermekek érdekeit szolgálja. A házasság elismerése nélkül az azonos nemű párok gyermekeit stigmatizálhatja, hogy az ő családjuk más, mint a férfi és nő házasságán alapuló családok. Utolsóként az azonos nemű párok kapcsolatának el nem ismerése korlátozná a párokat a házasságból fakadó jogi előnyökhöz való hozzáférésben (például az adózás, az öröklés vagy a családjog terén), sértve az egyenlőség követelményét.
Összegezve, mindazok az állami törvények, amelyek tiltják az azonos nemű párok házasságát, vagy nem ismerik el a másik államban kötöttet, korlátozzák az érintettek szabadságát, és az egyenlőség követelményét is sértik. Továbbá a konkrét ügyekben olyan jogsértések történtek, amelyek azonnali bírói beavatkozást tesznek szükségessé. Ezért nem lehet megvárni, hogy demokratikus úton megvitassák e törvények sorsát, hanem a jogvédelem érdekében azonnal fel kell lépni, engedélyezve a házasságot az azonos nemű párok számára is.
A négy konzervatív bíró a habitusa szerint foglalt állást, illetve érvelt a döntés ellen. Két pontot érdemes részletesebben bemutatni, ezek jelzik ugyanis a legkomolyabb kételyeket. Az ellenvélemények közös motívuma az a gondolat, hogy ezzel az ítélettel a bíróság egy olyan kérdést döntött el, amelyet illetően nincs hatásköre. Mivel az alkotmány nem tartalmaz precíz rendelkezéseket a kérdésben, a bíróság egy ilyen horderejű ügyben nem dönthet, hanem azt a polgárokra kell bízni, akik vagy törvényhozás útján, vagy közvetlenül, népszavazással fejezhetik ki akaratukat (mint az történt több államban is). Scalia egyenesen arról értekezik, hogy megszűnt a népfelség elve, mert öt jogász eldöntött egy kérdést, amit 320 millió amerikai polgárnak kellett volna; a bíróság „elrabolta a Néptől a legfontosabb szabadságot [ ]: az önkormányzás szabadságát”.
Roberts főbíró azt részletezi, hogy a döntés félreérti a házasság fogalmát, és ez vezet hibás következtetésekhez. A házasság szerinte nem kizárólag az egyéni boldogságkeresésről szól, hanem annak van egy további, biológiai funkciója is: az utódnemzés. A házasság lényege, hogy az apa és az anya kapcsolatának formalizálásával stabil környezetet biztosít a gyermekek felneveléséhez, és ezzel a társadalmat is szolgálja. Roberts szerint ezt a „történeti” értelmezést az alkotmány megszövegezői is magától értetődőnek tekintették. A korábbi precedensekre való hivatkozás – például arra a döntésre, amely a házasság faji tilalmát szüntette meg – nem állja meg a helyét, ugyanis azok mind a házasság hagyományos, nő és férfi kapcsolatán alapuló formájára vonatkoztak. Roberts lényegében arra mutat rá, hogy a döntés alkotmányos szempontból teljesen elhibázott. Nem véletlenül zárja úgy véleményét, hogy a döntés után sok mindent lehet ünnepelni, „de ne ünnepeljék az Alkotmányt. Annak ehhez semmi köze”.
Elfogadva a bíróság döntését két komoly probléma vetődik fel, s mindkettő alapvető hatással lehet a jövő társadalmára. Az első, mint arra Roberts is utal, hogy ezt követően hogyan lehet amellett érvelni, hogy a házasság két ember kapcsolata. Ha elfogadjuk, hogy a házasságnak nem állandó eleme a nő és a férfi, akkor amellett sem tudunk alkotmányos szabályozás hiányában érvelni, hogy azt csak két ember kötheti meg. Továbbgondolva ezt az érvet arra juthatunk, hogy a házasság évezredes történeti formájának elvetése kiüresíti azt az eszköztárat, amellyel a kettőnél több tagból álló kapcsolatok állami elismerésével szemben érvelhetünk. Ez pedig végső soron az együttélés bármely formájának kötelező elismeréséhez vezethet, aminek egyenes következménye a strukturált együttélés teljes megszűnése, és így a társalmi rend radikális átalakulása. Nem lennék azoknak a bíráknak a helyében, akiknek először kell majd állást foglalniuk egy mondjuk két férfiból és három nőből álló csoport „házasságáról”.
Másodsorban a döntés következményei egyelőre beláthatatlanok a vallásszabadság szempontjából. Ha komolyan vesszük a döntést, akkor nehéz elképzelni, hogy a különféle egyházak hogyan védhetik tovább az általuk helyesnek vélt felfogást intézményeik működtetésénél és a közbeszédben jogi és erkölcsi elmarasztalás nélkül. Továbbá mivel az ítélet azt is fejtegeti, hogy az azonos nemű párok házasságát megakadályozó törvények az érintettek méltóságát sértik, akár arra is juthatunk, hogy a házasságról vallott vallási elképzelések ugyanilyen sérelmet okozhatnak. Azaz komoly problémát fog okozni, hogyan lehet majd a fenti döntést úgy összehangolni a vallásszabadsággal, hogy az egyik felet se érintse hátrányosan.
Egy gondolat magáról a stílusról: ebben az ítéletben minden benne van, ami miatt az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának döntéseit érdemes fellapozni. Kennedy emelkedett és költői megfogalmazását olvasva olyan érzésünk lehet, mintha nem is bírói döntéssel, hanem szenvedélyes szónoki beszéddel lenne dolgunk. Ebben az értelemben az amerikai jogi tradíció legszebb hagyományai élednek újjá. Az előbbi benyomást erősíti a számos irodalmi hivatkozás is: a döntés és az ellenvélemények – a kifejezett alkotmányos szabályozás hiányában – többek között Konfuciuszt, Cicerót, Tocqueville-t és Locke-ot citálják tekintélyként. De képet kaphatunk az amerikai jogélet mélységeiről is: Scalia személyeskedő kiszólásait – például az intimitás és a házasság kapcsán: „Kérdezzétek meg a legközelebbi hippit!” – sokáig fogják még idézni egy-egy sör mellett.
Összegezve: hatalmas és szenvedélyes viták után a legfelsőbb bíróság kilenc bírája döntött, a következményekkel pedig nekünk kell majd együtt élnünk.
A szerző jogász
(A véleménycikk a Magyar Nemzet 2015. augusztus 6-i számában jelent meg.)
