Mindig kínos, ha egy szerkesztőségnek saját magáról kell véleményt alkotnia. A szerző elfogultsága miatt a cikk hitelessége törvényszerűen sérül, miközben azt a látszatot kelti, hogy a szerkesztőség nem talált a saját ügyeinél fontosabb hírt az éterben. A jobb érzésű újságíró amúgy is tudja: a hektikus sajtó állandó problémáival fárasztani az olvasókat igazán nem szép dolog. Előfordul ugyanakkor, hogy a nagy érdeklődés nyomására egy-egy belügy közüggyé válik, az pedig, hogy erre egy médium hogyan reagál, sokat elárul róla. Hiszen rengeteg módja van annak, hogy méltósággal színt valljunk. Tehetjük kreatívan, humorosan, de kellő alázattal, elegánsan is. A Cink.hu hírblog megoldása viszont a minap egyiket sem hozta.
A többségében liberális véleményosztókat tömörítő Cink a New York-i székhelyű Gawker médiacsoport magyarországi képviselője. Amolyan franchise-rendszerben működő sajtóorgánum, amelynek az amerikai anyacég sablonok és irányelvek mentén biztosítja az univerzális szellemiséget, miközben a földrajzi helyüket illetően eltérő blogok témáikban az adott piac sajátosságait is figyelembe veszik. Oldalaikat böngészve olyan érzésünk lehet, mintha elménk egy virtuális McDonald’s gyorsétteremben tobzódna.
A Gawker-csoport filozófiája egyszerű: a kattintások száma, illetve azok maximalizálása az abszolút cél. A tartalom, a forma, illetve minden részlet ezt szolgálja. Zászlóshajójuk, a Gawker.com ennek a szervezeti kultúrának az ideáltípusa – a New York-i hírblog vállaltan egy online pletykalap. Magán viseli a bulvár klasszikus tartalmi vonásait, mint a celebek, a közszereplők magánéletét boncolgató cikkeket vagy a cukiságalapú hatásvadászatot. Általában elmondható, hogy az egyszerű emberi vágyak megcélzásával csábítja klikkelgetésre látogatóit. Közismertebb politikai tartalmú munkáik sem a releváns folyamatok, ügyek feltárásának köszönhetik hírnevüket. Gátlástalanul közölték politikusok magánéletét részletező cikkeiket, s talán nem véletlen, hogy áldozataik többségében a republikánusok közül kerültek ki.
Lássuk, hogyan tekint erre az amerikai szellemi műhelyre annak hazai képviselője, a Cink. A múlt héten közölt, „Vége a világnak, szétesik a világ legnagyobb független médiabirodalma” címmel írt bejegyzésben elhangzott ugyanis a Gawker-csoport ars poeticája, magyar fordításban.
„A független blogbirodalom sikerét az hozta meg, hogy a vicces, beszólós, tiszteletlen hangvételt komoly újságírói eszközökkel kombinálta, minden pillanatban azt éreztetve, hogy nem tart semmitől és senkitől, és ha sikerült csekkolni az infót, az atyaúristenről is leközli, hogy puttókat buzerál a felhők mögött” – írta Szily László, a Cink szerzője. Történt azonban, hogy július közepén a szokásosnál is betegebb anyagot közölt a Gawker. Ebben egy konkurens médiacég pénzügyi igazgatójáról tett közzé leleplező információt, miszerint az egyébként családos férfi homoszexuális prostituáltak szolgáltatásaiért fizetett.
A cég tulajdonosa, Nick Denton levetette a honlapról az anyagot, aminek következtében a szerkesztőség több tagja távozott, mondván: a laptulajdonos ne szóljon bele a tartalomba, különösen ha a Gawkerről van szó, amelynek védjegye, hogy mindent – akár minden mocskot – leír. Nem kizárt persze, hogy a távozottak Denton kalkulált veszteségei voltak. A magánügyeket gátlástalanul közlő Gawkernek nagy reklámot csinált a cikk letiltásának ügye, sok olvasójuk szemében szimpatikusnak is tűnhet az azt kísérő önkritika. Igaz, ez vélhetően a konkurencia pénzügyesét és annak atomjaira hulló családját már a legkevésbé sem vigasztalja.
Ebbe, vagyis a tulajdonos (látszat-)tisztessége és az újságírók lájkvadász ízléstelensége között feszülő konfliktusba vizionált apokaliptikus válságot a Cink. Terjedelmes tipródásukban a főnök mellett teszik le a voksot, pedig „a világ legnagyobb médiabirodalmának” szétesését emlegető cím alapján gyaníthatjuk, hogy látványos aggodalmuk célja ugyanaz, mint a magánszemélyek leplezett vágyait kiteregető amerikai kollégáiké – bezsebelni még pár kattintást.
Csakhogy a magyar gawkeresek profi kommunikátorok, a bulvár bloghálózat mondvacsinált morális válságából színes trükkökkel igyekeznek kihozni a maximumot. Nem csak a főnöknél pedáloznak, egyúttal lefutják a kötelező tiszteletköröket az Index.hu és a 444.hu hírportálok cinkes méltatásával. A leplezetlen hízelgés ráadásul ügyesen elfedi a cikk központi üzenetét, ami nem más, mint önmaguk futtatása. Már az első sorokban megjelenik az írás két lényeges üzenete, miszerint a Gawker a független, szabad sajtó ikonja, illetve hogy mindezt Magyarországon a Cink képviseli.
Hosszú sorokon keresztül olvashatjuk, milyen elszántan küzd az igazság amerikai harcosa, dramatizált betekintést kapunk a cég megalapításának körülményeibe is. Mindezt követi egy jó adag „magyarozás”, az Egyesült Államok magasztalásának kíséretében – a klisé bizonyára az egyértelmű üzenet feldolgozásával szenvedő olvasók megsegítésére került a szövegbe. Nem mintha baj lenne, hogy egy szerkesztőség ügyesen reklámozza saját érdemeit. Sőt, itt lenne az ideje, hogy a jobboldal is elgondolkodjon azon, miért nem sikeres ebben. A Cink azonban nem követendő példa – hibázik, amikor a Gawkeren keresztül saját magát valótlan színben tünteti fel.
Különös ugyanis, hogy a szerző a „független” jelzővel háromszor, a „birodalom” szóval pedig hatszor illeti anyacégét az írásban (a cikket követő kommentárjait nem vizsgálva), miközben a Gawker egyiket sem állítja magáról. Honlapjukat, valamint a Wikipédia róluk szóló szócikkét böngészve az amerikai vállalat nem akar többet sugallni magáról, mint ami: egy szórakoztató, hatásvadász bloggyűjtemény, amit nagyon sokan olvasnak. Éppen ezért – hirdeti magáról a cég honlapján – jó befektetés a felületeiken hirdetni. Havonta 64 milliós látogatottsággal dicsekednek csak az Egyesült Államokban. Az ezt részletező sorok után a hirdetési osztályok elérhetőségének hosszú listája következik.
Virális tartalma ellenére a magyar közbeszédre vonatkozóan mégis felvet legalább két kérdést a Gawker. Elsőként: ha az Egyesült Államokban nem ciki pletykalapot írni, Magyarországon miért lenne az? Miért szükséges „független blogbirodalomként” aposztrofálni egy sajtóorgánumot, amit csak az motivál, hogy eladja a hirdetési felületeket? Másrészt elgondolkodtató, hogy egy könnyen emészthető, bulvártartalomra szakosodott amerikai médiavállalat magyarországi képviselőjeként a Cink miért az urbánus-liberális véleménycikkek közlésére állt rá? Úgy gondolom, e kérdésekre adható egy válasz: itthon ezt a tartalmat a legkényelmesebb eladni. Legalábbis annak a rétegnek, amely a Cink törzsközönségét adja: a budapesti közeg fáradhatatlanul igényli az ideológiai síkú vitát, s így a szerzőknek sem kell megerőltetniük magukat, hogy inkább friss és izgalmas információkat szerezzenek meg.
Erre persze akár büszkék is lehetnénk – míg a New York-iak ízléstelen pletykákra szomjaznak, addig Budapesten az aktuálpolitikai eszmecsere a módi. Megvan azonban a veszélye annak, ha a liberális elvek mentén űzött vita a bulvársajtó részévé válik. Az értékeit elvesztő eszme ugyanis így gazdasági érdekeket kiszolgáló propagandaeszközzé silányul, ilyen pozícióból pedig nehéz a politikát rendre utasítani. Érdemes lenne az igazság bajnokainak ezzel kapcsolatos felelősségükön is elgondolkodniuk, amikor a hatalmi túlsúlyba került kormánypárt intézkedéseit bírálják.
