Cinkessé vált médiabirodalom

Mindig kínos, ha egy szerkesztőségnek saját magáról kell véleményt alkotnia.

Lássuk, hogyan tekint erre az amerikai szellemi műhelyre annak hazai képviselője, a Cink. A múlt héten közölt, „Vége a világnak, szétesik a világ legnagyobb független médiabirodalma” címmel írt bejegyzésben elhangzott ugyanis a Gawker-csoport ars poeticája, magyar fordításban.

„A független blogbirodalom sikerét az hozta meg, hogy a vicces, beszólós, tiszteletlen hangvételt komoly újságírói eszközökkel kombinálta, minden pillanatban azt éreztetve, hogy nem tart semmitől és senkitől, és ha sikerült csekkolni az infót, az atyaúristenről is leközli, hogy puttókat buzerál a felhők mögött” – írta Szily László, a Cink szerzője. Történt azonban, hogy július közepén a szokásosnál is betegebb anyagot közölt a Gawker. Ebben egy konkurens médiacég pénzügyi igazgatójáról tett közzé leleplező információt, miszerint az egyébként családos férfi homoszexuális prostituáltak szolgáltatásaiért fizetett.

A cég tulajdonosa, Nick Denton levetette a honlapról az anyagot, aminek következtében a szerkesztőség több tagja távozott, mondván: a laptulajdonos ne szóljon bele a tartalomba, különösen ha a Gawkerről van szó, amelynek védjegye, hogy mindent – akár minden mocskot – leír. Nem kizárt persze, hogy a távozottak Denton kalkulált veszteségei voltak. A magánügyeket gátlástalanul közlő Gawkernek nagy reklámot csinált a cikk letiltásának ügye, sok olvasójuk szemében szimpatikusnak is tűnhet az azt kísérő önkritika. Igaz, ez vélhetően a konkurencia pénzügyesét és annak atomjaira hulló családját már a legkevésbé sem vigasztalja.

Ebbe, vagyis a tulajdonos (látszat-)tisztessége és az újságírók lájkvadász ízléstelensége között feszülő konfliktusba vizionált apokaliptikus válságot a Cink. Terjedelmes tipródásukban a főnök mellett teszik le a voksot, pedig „a világ legnagyobb médiabirodalmának” szétesését emlegető cím alapján gyaníthatjuk, hogy látványos aggodalmuk célja ugyanaz, mint a magánszemélyek leplezett vágyait kiteregető amerikai kollégáiké – bezsebelni még pár kattintást.

Csakhogy a magyar gawkeresek profi kommunikátorok, a bulvár bloghálózat mondvacsinált morális válságából színes trükkökkel igyekeznek kihozni a maximumot. Nem csak a főnöknél pedáloznak, egyúttal lefutják a kötelező tiszteletköröket az Index.hu és a 444.hu hírportálok cinkes méltatásával. A leplezetlen hízelgés ráadásul ügyesen elfedi a cikk központi üzenetét, ami nem más, mint önmaguk futtatása. Már az első sorokban megjelenik az írás két lényeges üzenete, miszerint a Gawker a független, szabad sajtó ikonja, illetve hogy mindezt Magyarországon a Cink képviseli.

Hosszú sorokon keresztül olvashatjuk, milyen elszántan küzd az igazság amerikai harcosa, dramatizált betekintést kapunk a cég megalapításának körülményeibe is. Mindezt követi egy jó adag „magyarozás”, az Egyesült Államok magasztalásának kíséretében – a klisé bizonyára az egyértelmű üzenet feldolgozásával szenvedő olvasók megsegítésére került a szövegbe. Nem mintha baj lenne, hogy egy szerkesztőség ügyesen reklámozza saját érdemeit. Sőt, itt lenne az ideje, hogy a jobboldal is elgondolkodjon azon, miért nem sikeres ebben. A Cink azonban nem követendő példa – hibázik, amikor a Gawkeren keresztül saját magát valótlan színben tünteti fel.

Különös ugyanis, hogy a szerző a „független” jelzővel háromszor, a „birodalom” szóval pedig hatszor illeti anyacégét az írásban (a cikket követő kommentárjait nem vizsgálva), miközben a Gawker egyiket sem állítja magáról. Honlapjukat, valamint a Wikipédia róluk szóló szócikkét böngészve az amerikai vállalat nem akar többet sugallni magáról, mint ami: egy szórakoztató, hatásvadász bloggyűjtemény, amit nagyon sokan olvasnak. Éppen ezért – hirdeti magáról a cég honlapján – jó befektetés a felületeiken hirdetni. Havonta 64 milliós látogatottsággal dicsekednek csak az Egyesült Államokban. Az ezt részletező sorok után a hirdetési osztályok elérhetőségének hosszú listája következik.

Virális tartalma ellenére a magyar közbeszédre vonatkozóan mégis felvet legalább két kérdést a Gawker. Elsőként: ha az Egyesült Államokban nem ciki pletykalapot írni, Magyarországon miért lenne az? Miért szükséges „független blogbirodalomként” aposztrofálni egy sajtóorgánumot, amit csak az motivál, hogy eladja a hirdetési felületeket? Másrészt elgondolkodtató, hogy egy könnyen emészthető, bulvártartalomra szakosodott amerikai médiavállalat magyarországi képviselőjeként a Cink miért az urbánus-liberális véleménycikkek közlésére állt rá? Úgy gondolom, e kérdésekre adható egy válasz: itthon ezt a tartalmat a legkényelmesebb eladni. Legalábbis annak a rétegnek, amely a Cink törzsközönségét adja: a budapesti közeg fáradhatatlanul igényli az ideológiai síkú vitát, s így a szerzőknek sem kell megerőltetniük magukat, hogy inkább friss és izgalmas információkat szerezzenek meg.

Erre persze akár büszkék is lehetnénk – míg a New York-iak ízléstelen pletykákra szomjaznak, addig Budapesten az aktuálpolitikai eszmecsere a módi. Megvan azonban a veszélye annak, ha a liberális elvek mentén űzött vita a bulvársajtó részévé válik. Az értékeit elvesztő eszme ugyanis így gazdasági érdekeket kiszolgáló propagandaeszközzé silányul, ilyen pozícióból pedig nehéz a politikát rendre utasítani. Érdemes lenne az igazság bajnokainak ezzel kapcsolatos felelősségükön is elgondolkodniuk, amikor a hatalmi túlsúlyba került kormánypárt intézkedéseit bírálják.