A nem elsősorban üzleti, hanem mindenekelőtt geopolitikai célokat követő harc tétje az Oroszország és Európa közötti energetikai partnerség megbontása, a Gazprom fokozatos visszaszorítása az európai energiapiacon. Ennek első áldozata a Déli Áramlat volt, míg most a Török Áramlat, pontosabban a török határról a gázt a Balkánra, valamint Közép- és Nyugat-Európába továbbszállítani hivatott vezeték tervei, köztük a görög–macedón–szerb–magyar útvonalon az elképzelések szerint Baumgartenig futó Tesla került az amerikai nyomás alatt álló EU célkeresztjébe. Az energetikai szférában folyó ütközet első számú európai áldozatai az orosz gáz jelentette kockázatmegosztásban érdekelt dél-európai és az ukrán tranzit bizonytalanságának kitett közép-európai országok, köztük Magyarország.
Sokáig úgy tűnt, hogy a Szovjetunió összeomlásáig évtizedeken át fennálló energetikai együttműködés Oroszország és Európa között a piacgazdaság viszonyai között teljesedik ki igazán. A kölcsönös érdekek, az egymásra utaltság egyértelmű, így senki sem vitatta, hogy ez a partnerség egyaránt erősíti az eurázsiai térség mindkét pólusának versenyképességét. Legfeljebb a gázellátás tekintetében szinte teljesen Moszkvától függő közép-európai országokban merülhetett fel joggal az energiabiztonság erősítésének igénye a források és a szállítási útvonalak megosztása révén. Az azonban mindenki szemében egyértelmű volt, hogy Európa energiaellátása Oroszország nélkül elképzelhetetlen. Ezt kérdőjelezte meg az orosz–ukrán gázháború, amelynek során a Gazprom hitelességét megrendítette, hogy a Nyugat – részben tévedésből, részben tudatosan – Moszkvát tette felelőssé a válságért. A német–orosz energetikai partnerség azonban működött, s működik most is; az ellátás biztonságát erősítendő megépült az Északi Áramlat, amelynek kapacitását a jövőben meg is duplázhatják.
A Déli Áramlattal már bonyolultabb volt a helyzet. Egyrészt ennek a projektnek nem volt olyan uniós lobbistája, mint Németország, ráadásul a megépítése több országot érintett, így bonyolultabbá vált az egyeztetés, és ez a helyzet megkönnyítette az ellenérdekeltek aknamunkáját is. A Nabucco kontra Déli Áramlat vita már jelezte, hogy ebbe a versenybe beszállt az Egyesült Államok. S amikor a Nabucco terve megbukott, éppen Washington volt az, amely a leghatékonyabban alkalmazta az orosz gázt szállító déli útvonal megépítésének megtorpedózására, a megosztásra alapuló taktikát. Ebben a kezére játszott a megvalósításban érdekeltek tőkeszegénysége, politikai értelemben is érzékelhető kiszolgáltatottsága.
A leggyengébb láncszem, Bulgária esetében működött ez a politika a leghatékonyabban. Ezzel párhuzamosan az európai energiabiztonság erősítésére – valójában Oroszország leválasztására – Amerika előhúzta a palagázkártyát, az Európai Unió mind hatékonyabban érvényesítette az úgynevezett harmadik energiacsomagot, és a talán nem véletlenül lengyel ihletésű energiaunió ötlete is kiteljesedni látszik. Az ukrán válság kirobbanásával a Moszkvára nehezedő nyomás tovább erősödött, így éppen akkor lehetetlenült el a Déli Áramlat, amikor minden korábbinál világosabbá vált egy alternatív tranzitútvonal megépítésének fontossága. Ezt váltaná ki a már érezhetően a tanulságok levonásával tervezett Török Áramlat, amelynek meghosszabbításában Moszkva közvetlen szerepet nem vállalna, ám ugyancsak érdekelt abban, hogy a gáz egy déli útvonalon is eljusson a dél-, közép- és nyugat-európai piacokra. Csakhogy a megnövekedett feszültség következtében mindent felülír a nagyhatalmi szembenállás: az Egyesült Államok és gyenge, egyre kiszolgáltatottabb szövetségese, az Európai Unió még eltökéltebben akarja beszorítani, Kelet felé tolni Oroszországot. Dél- és Közép-Európa azonban változatlanul érdekelt a szállítási útvonalak diverzifikálásában, hiszen nem tud, de nem is akar hátat fordítani az orosz gáznak. Közben sürget az idő is, mert még ha nem is biztos, hogy a Gazprom 2019-ben leállítja az ukrajnai gáztranzitot, Vlagyimir Putyin bejelentését nem lehet figyelmen kívül hagyni, egy ilyen lépésre fel kell készülni.
Ezért aztán, bár maga a Török Áramlat még csak a tervezőasztalokon létezik, a határtól Közép-Európáig vezető szakaszt illetően több elképzelés is fut. Erős ellenszélben ugyan, de alkupozíciók és projektek keresése folyik a térségben. Magyarország számára most a legfontosabb, hogy ebben a versenyben benne legyen. Ilyen érdekei vannak a régió többi országának is, így különböző elképzelések versengenek azért, hogy eljuttassák térségünkbe a gázt a török–görög határról. Ilyen a Bulgáriát, Romániát, Ukrajnát és Magyarországot bekapcsoló szlovák terv, az Eastring. Az egyre inkább cseh irányítás alá kerülő Eustream energetikai cég törekvése mellett lobbizott nemrég Moszkvában Robert Fico szlovák miniszterelnök, s jónak tűnik az elképzelés brüsszeli beágyazottsága is. S nem csak azért, mert a szlovák Maros Sefcovic az EU energetikai biztosa. Úgy tűnik, az unió semmiképpen sem hagyná ki egy ilyen elképzelésből „trójai falovát”, Bulgáriát. Az Eustream által tervezett projekt nagyrészt meglévő csövekre alapoz, s 1,3 milliárd eurós beruházási költséggel számol. A tervek szerint a 2018 végére üzemképes Eastring hossza az útvonaltól függően 832 vagy 1015 kilométer lenne, s az első szakaszban 20, később 40 milliárd köbméter gázt lenne képes szállítani. A magyar problémákra azonban nem jelentene megnyugtató megoldást. Eleve bizonytalan, hogy az útvonal érinti-e Magyarországot, de nem örülne annak a Gazprom sem, ha ismét az örökké ingadozó Bulgária pálfordulásaihoz kellene alkalmazkodnia.
Budapest így nem zárkózik ugyan el a cseh–szlovák tervektől, azonban inkább a görög–macedón–szerb–magyar útvonalat támogatja, amelyről először Vlagyimir Putyin februári budapesti látogatásának előestéjén egyeztetett a magyar és a szerb kormányfő. Ezt követően az érintett országok külügyminiszterei is tárgyaltak a projektről, amelyet erősít az is, hogy a görög szakasz építésére Moszkva 2 milliárd eurós hitelt kínált Athénnak. A Tesla névre keresztelt vezeték legkevesebb évi 30-36 milliárd köbméter gázt szállíthatna, s a becsült ára 5,5 milliárd euró volna. Az elképzelés iránt azonban finoman szólva is visszafogott érdeklődést mutat az EU, pedig nélküle nincs sok esély az építkezésre.
Geopolitikai kérdésről van szó, a döntés messze nem csupán üzleti megfontolásoktól függ, s nem meglepő, hogy Washington egyik elképzelésnek sem tapsol. Borítékolható ennek fényében az EU hozzáállása is. Lényegében ott tartunk tehát, ahol a Déli Áramlattal. Az új hidegháború e déli frontján egyelőre nem Moszkvának áll a zászló, az orosz gázra alapuló projektek brüsszeli lobbija gyenge, ráadásul az Iránnal szembeni szankciók feloldása tovább bonyolítja a helyzetet. Nyugat-Európát azonban ez a feszültség nem igazán érinti, hiszen az ő problémáit már megoldotta az Északi Áramlat. A Balkán és Közép-Európa közben energiabiztonságának erősítésére vár, s ez orosz gáz nélkül továbbra is elképzelhetetlen. Így régiónk számára megnyugtató lenne, ha a jelenlegi, egyre bizonytalanabb tranzitútvonal kiváltására immár nemcsak tervek lennének, hanem valami végre már épülne is.
