Hagyománnyá vált, hogy Kövér László nyilatkozatai után a közvélemény – ki-ki politikai szimpátiájának megfelelő előjellel – megdöbben, felhördül, felháborodik. A profi véleménykufárok pedig elkezdik értelmezni, magyarázni, dekódolni, és nem mellékesen kiforgatni a szavait, mert a közönség kiszámíthatatlan, s még a végén képes azt kihallani Kövér szövegeiből, amit ő maga mondani akart. Néhány napja az a kijelentése élénkítette fel a belpolitikai eseményekre fogékony közönséget, hogy őt nem érdekli a Fidesz, őt a gyermekei sorsa érdekli. Ez roppant mód meglepte hazánk lakosságát, hiszen a Fidesz mégiscsak Kövér politikai munkásságának szerves része, ő az egyik teremtője, ahogy Kövért is jórészt a párt teremtette meg, csak a jó ég tudhatja, mivé lettek volna egymás nélkül.
Nem csoda, hogy volt olyan kommentár, amely a házelnök hálátlanságát emlegette, mondván, a pártjának köszönheti a karrierjét, az egzisztenciáját, a közismertségét, még azt is, hogy a baloldalon közutálatnak örvend, erre szinte megtagadja a pártot, mintha ma már kellemetlennek érezné az egykori szoros kapcsolatot. Más elemzők fásultságot véltek felfedezni Kövér László gesztusában: érthetően belefáradt a több évtizedes politikai csatározásba, szeretne már megszabadulni az állandó feszültségtől. Akadt olyan magyarázat is, hogy Kövér a párttársainak üzent, kritizálva az urizálásnak nevezett jelenséget, amely minden valószínűség szerint legfőbb oka a Fidesz hirtelen népszerűségvesztésének. De elhangzott olyan értékelés is, hogy a házelnök a Fidesztől való eltávolodásának hangoztatásával tulajdonképpen köztársasági elnöki ambícióinak adott hangot.
Felesleges lenne újabb véleményt alkotnom a különböző véleményekről, csak annyit jegyeznék meg, hogy Kövér László szavait felfoghatjuk minden burkolt üzenet, titokzatos értelmezés keresése nélkül is, mint egy teljesen hétköznapi, kijelentő mondatot, amely semmi mást nem jelent, csak annyit, hogy nem a pártok körül forog a világ. Gondoljuk el, ha Kövér azt nyilatkozza, hogy számára a gyermekei sorsánál is fontosabb, hogy a Fidesznek jól menjen. Ez még a mi, pártoktól túlsúlyos közéletünkben is elképesztő lenne. Mert kétségtelen, hogy a pártok jelentőségét és szerepét a magyar politikai életben erősen túlbecsülik, de a fenti mondat fals voltát a legelvakultabb pártrajongók is érzékelik. Nyilvánvaló, hogy bármely pártnál sokkal fontosabb az ország sorsa, de ha nem akarunk patetikusnak látszani, akkor nem kell ezt folyton hangoztatni. A párt azokat érdekli mindenekfelett, akik a pártból élnek. Az apparatcsikokat, a lakájokat, a gárdistákat. Ha a politikusokat is elsősorban a párt érdekli, akkor nagyon nagy baj van.
Volt idő, amikor a pártot a nemzetnél előbbre valónak tartották, sok köszönet nem volt benne. Az volt a pártállam ideje, vagy más néven „az elmúlt negyven év”. Az sem volt jobb, ha a pártot nem emelték a nemzet fölé, hanem egyszerűen csak azonosították vele. A párt, mint a neve is mutatja, csak része valaminek, nem képes képviselni a lakosság egészét, megoldani az összes problémát, megjeleníteni az összes érdeket.
Egy párt eleve csak egy, sajátos politikai utat követ, rá jellemző elveket vall, értékrendet hirdet. (Persze csak ideális esetben, de most nem térünk ki a kaméleonpolitikát folytató, elvtelen, értékrend nélküli társulatokra, pedig a többség ilyen.) Egy politikus, bár tisztában van vele, hogy képtelen az egész lakosságot egy emberként boldogítani, mégis törekednie kell rá, ezért nem törődhet csak a pártja, a párttagság, esetleg a holdudvar jólétével, még akkor sem, ha a hatalma szempontjából ez hasznosabbnak tűnik. Természetesen egy pártnak erősnek, hatékonynak, működőképesnek és hitelesnek kell lennie, hogy megszerezhesse a hatalmat, de azt a programjai megvalósítására, az ország javára kell felhasználnia, nem saját pozícióinak erősítésére, a hatalom bebetonozására. Tisztességes politikus a hatalom birtokában túllép saját fontosságán, és nem a pártja vagy a hivatala lesz az érdekes, hanem azok képviselete, akiknek a nevében hatalomhoz jutott.
Különösen így van ez a közjogi méltóságok esetében. A köztársasági elnöknél és a házelnöknél kimondott követelmény, hogy pártok fölött álljanak. Érkezzenek bármelyik pártból, számukra az összes politikai formáció egyformán érdekes vagy érdektelen kell legyen. Nem kivételezhetnek a pártjukkal, nem kedvezhetnek neki, nem járhatnak el annak érdekei szerint, s főleg nem igazodhatnak annak parancsaihoz. Az eddigi államfők és parlamenti elnökök többé-kevésbé megfeleltek ennek az alapelvnek, kivéve Göncz Árpádot, aki oly szemérmetlenül kiszolgálta az SZDSZ-t, hogy még a látszatra sem adott. Ő aligha mondhatta volna, hogy nem érdekli az SZDSZ, mert más sem érdekelte, s még az ország elemi érdekeivel szemben is, látványosan a párt érdekeit képviselte.
De nemcsak a köztársasági elnöktől és a házelnöktől várjuk el, hogy a pártok fölött álljanak, jogos igényünk ez olykor a miniszterelnöktől is. Jóllehet, az ő tisztsége kötődik leginkább a saját pártjához és az őt támogató koalíciós pártokhoz, az ország érdekét sokszor azok érdeke elé kell – vagy illene – helyeznie. Figyelemre méltó példáját mutatta ennek a magatartásnak első szabadon választott miniszterelnökünk, Antall József, aki alig egy év után az ellene forduló pártelit és koalíciós partnerek jelentős része ellenében volt kénytelen kormányozni az országot. Nyilván ez a méltatlan helyzet is siettette tragikus sorsa beteljesedését.
Van ellenkező példa is, amikor egy miniszterelnök többre tartotta a pártját az ország ügyeinél. Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde az elsőtől az utolsó hangig erről szól. Nem a nyilvánosságnak tárta föl az ország nyomorúságos állapotát, hanem titokban, a belső körnek mondta el, hogy hol kúrták el, de kifelé úgy kell tenni, mintha mi sem történt volna, s folytatni tovább. De Gyurcsányt hiába érdekelte csak az MSZP, még jobban tönkretette, sőt ki is farolt belőle, azóta már egy másik párt érdekli. Egyébként minden, nem közvetlenül a nemzetbiztonságot érintő ügy titkosítása, elhallgatása, nyilvánosság elől való elzárása azt jelzi, hogy a pártot megint az ország elé helyezték. Mert mi az, amit csak vájt fülűek kicsiny társasága hallhat, a köznép viszont nem? Nyilvánvaló, hogy valami jövedelmező biznisz, vagy a többség átverése, megrövidítése, legrosszabb esetben elárulása.
Végül el kell árulnom egy titkot, amit mindenki tud, de mintha nem akarnánk tudomásul venni. A népet sem érdeklik a pártok, sőt végső soron nem is pártokra szavaznak. Ha a pártokra szavaznának, manapság is az MDF, az SZDSZ, az MSZP és az FKGP között zajlana a választási küzdelem. De az emberek értékrendekre és nem mellékesen a reményeikre szavaznak. Arra a pártra, amely legalább megközelítőleg azokat az értékeket hirdeti, amelyeket ők is preferálnak. És arra a pártra, amelyről feltételezik, hogy a reményeikből megvalósít valamit. Annak a pártnak, amelyik képes ezeket elhitetni magáról, nyert ügye van. Amelyik elveszíti effajta hitelét – például azzal, hogy belefeledkezik saját fontosságának tudatába –, nem sok jóra számíthat. Azon nem segít a sikerpropaganda sem, mert az emberek hamar átlátják, hogy a szajkózott szöveg nem az ország állapotáról szól, hanem a kormányzó párt nyomulásáról.
Kövér László kijelentésében semmi döbbenetes vagy érthetetlen nincs. Egyszerű és kézenfekvő politikai alapelvet fogalmazott meg, amit nem ártana sokaknak észben tartaniuk.
