George Orwell Állatfarm című regényében az állatok által felállított hétparancsolat fokozatosan átváltozott. Például ahhoz, hogy állat nem alszik ágyban, később hozzátették, hogy lepedő nélkül; az, hogy állat nem iszik alkoholt, később kiegészült azzal, hogy mértéktelenül. Az európainak tartott értékek, különösen azok, amelyek az unió gazdaságpolitikáját határozzák meg, hasonló módon változtak az idők során – mindig egy kicsit.
Ahogy egy laikus nehezen igazodik el egy törvényszövegben, ahol egy ártatlannak látszó szócskának is perdöntő szerepe lehet, úgy a makrogazdasági elméletekben kevéssé jártas állampolgár számára is eltűnhet a különbség például a „fair” és a „free trade” (tisztességes, illetve szabad kereskedelem), vagy a „social” és „open market economy”, vagyis a szociális piacgazdaság és a nyitott piacgazdaság között. A felsorolt apró különbségek azonban tökéletesen ellentétes gazdaságpolitikát vonnak maguk után, annak minden gazdasági és társadalmi hatásával együtt.
Az alapító atyák valamikor az ötvenes években – minden bizonnyal a nem sokkal korábban befejeződött második világháború borzalmainak hatására is – még komolyan gondolták, hogy a hosszú távú európai béke megteremtése érdekében olyan Európát kell felépíteniük, amelyben a kevésbé fejlett régiók fokozatosan felzárkóznak a fejlettebbekhez. Az eredeti római szerződésben számos paragrafus támogatja az ilyen irányú fejlődést. Például rögtön a preambulum negyedik bekezdésében kiegyensúlyozott kereskedelemről és tisztességes piaci versenyről van szó, ezt váltotta fel a maastrichti szerződésben (amely gyakorlatilag azonos a jelenleg érvényes lisszaboni szerződés második részével) az áruk és szolgáltatások szabad áramlása, amelyben már nem cél a kereskedelem kiegyenlítése.
Az eredeti római szerződés több cikkelyt szentel az országok közötti fizetési mérleg egyensúlya megteremtésének, amelynek érdekében a fizetési mérleghiánnyal küzdő állam számára lehetővé válhat különleges intézkedések igénybevétele, például a többiek segítsége abban, hogy többet exportálhasson. A maastrichti szerződés óta uralkodó felfogás szerint a fizetési mérlegek hiánya egyedül a bajba jutott ország hibája, amely költségvetési túlköltekezésből vagy a túl magas bérekből következik, tehát a megoldás a költségvetési kiadások és a bérek csökkentése.
Hasonlóképpen változott meg a felfogás a piacgazdaság jellegéről. Az Európában a XIX. század második felétől, de különösen a második világháború után kialakult szociális piacgazdaságot a lakosság mind a mai napig a legfontosabb európai értékek közé sorolja. A római szerződés is ebben a szellemben szól a szociális piacgazdaságról, míg a maastrichti szerződés már csavart egyet a felfogáson, és szabad versenyen alapuló nyitott piacgazdaságról beszél, amely mind gazdaság-, mind társadalompolitikai szempontból az előbbi tökéletes ellentéte.
A hetvenes években az unió vezető szakemberei még realista módon gondolkodtak az integrációról, valódi egységes és szövetségi államok gyakorlatából kiindulva hangsúlyozták, az integráció megköveteli, hogy a fejlettebb régiókból jelentős erőforrásokat csoportosítsanak át a kevésbé fejlettekbe. Ugyanis ez így történik az egységes államokban (például Franciaország, Olaszország) vagy föderális államokban (Egyesült Államok, Német Szövetségi Köztársaság), ahol a központi költségvetésen keresztül történő jövedelemátcsoportosítás az egy főre jutó jövedelemkülönbségeket 30-40 százalékkal csökkenti.
Valamennyi abban az időben készült tanulmány hangsúlyozza, hogy az elmaradottabb országokba irányuló jelentősebb jövedelemátcsoportosítás nélkül az integráció nem valósítható meg. E felfogáson változtatott a neoliberális szellemben készült maastrichti szerződés, amely nemcsak hogy feladta az egységes vagy föderális államok összetartó erejét jelentő szolidaritást, hanem még bünteti is a gyengébb teljesítményt elérő gazdaságokat, például a jelen esetben Görögországot.
Az elhibázott gazdaság- és integrációs politika azonban nemcsak a leggyengébbeket, hanem az erősebb, de a német gazdasági teljesítménytől elmaradó országokat is sújtja, mint például Franciaország vagy Olaszország. Számos szerző – elsősorban az európai bizottsági finanszírozástól független amerikaiak – mutat rá arra, hogy az alapvetően a merkantilista (exporttöbbletre törekvő) német magatartás miatt az Európai Unió adósok és hitelezők szemben álló táborára esik szét, miközben a francia–német ellentétek is halmozódnak, holott annak idején az egész uniót a francia–német megbékélés jegyében hozták létre. Ha az európai politikai és gazdasági elit nem tud változtatni Maastricht szellemén, lehet, hogy az unió névben megmarad, de már nem egymást segítő, hanem egymásra acsarkodó országok halmaza lesz.
