Hasonlóképpen változott meg a felfogás a piacgazdaság jellegéről. Az Európában a XIX. század második felétől, de különösen a második világháború után kialakult szociális piacgazdaságot a lakosság mind a mai napig a legfontosabb európai értékek közé sorolja. A római szerződés is ebben a szellemben szól a szociális piacgazdaságról, míg a maastrichti szerződés már csavart egyet a felfogáson, és szabad versenyen alapuló nyitott piacgazdaságról beszél, amely mind gazdaság-, mind társadalompolitikai szempontból az előbbi tökéletes ellentéte.
A hetvenes években az unió vezető szakemberei még realista módon gondolkodtak az integrációról, valódi egységes és szövetségi államok gyakorlatából kiindulva hangsúlyozták, az integráció megköveteli, hogy a fejlettebb régiókból jelentős erőforrásokat csoportosítsanak át a kevésbé fejlettekbe. Ugyanis ez így történik az egységes államokban (például Franciaország, Olaszország) vagy föderális államokban (Egyesült Államok, Német Szövetségi Köztársaság), ahol a központi költségvetésen keresztül történő jövedelemátcsoportosítás az egy főre jutó jövedelemkülönbségeket 30-40 százalékkal csökkenti.
Valamennyi abban az időben készült tanulmány hangsúlyozza, hogy az elmaradottabb országokba irányuló jelentősebb jövedelemátcsoportosítás nélkül az integráció nem valósítható meg. E felfogáson változtatott a neoliberális szellemben készült maastrichti szerződés, amely nemcsak hogy feladta az egységes vagy föderális államok összetartó erejét jelentő szolidaritást, hanem még bünteti is a gyengébb teljesítményt elérő gazdaságokat, például a jelen esetben Görögországot.
Az elhibázott gazdaság- és integrációs politika azonban nemcsak a leggyengébbeket, hanem az erősebb, de a német gazdasági teljesítménytől elmaradó országokat is sújtja, mint például Franciaország vagy Olaszország. Számos szerző – elsősorban az európai bizottsági finanszírozástól független amerikaiak – mutat rá arra, hogy az alapvetően a merkantilista (exporttöbbletre törekvő) német magatartás miatt az Európai Unió adósok és hitelezők szemben álló táborára esik szét, miközben a francia–német ellentétek is halmozódnak, holott annak idején az egész uniót a francia–német megbékélés jegyében hozták létre. Ha az európai politikai és gazdasági elit nem tud változtatni Maastricht szellemén, lehet, hogy az unió névben megmarad, de már nem egymást segítő, hanem egymásra acsarkodó országok halmaza lesz.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!