Generációk tanultak tőle

Az igazi pedagógus nem a tanrendnek akar megfelelni, hanem tanítani akar.

Lassan vége a nyárnak, enyhült az utolsó másfél évtized legnagyobb kánikulája. Gyerekkoromban sem volt ritka a forróság ilyentájt, csak akkor még élveztem. Mindig arra vártam, legyen még egy kicsit melegebb, legalább negyven fok. S nem értettem, a felnőttek miért berzenkednek ellene. Ekkortájt, augusztus első felében jelentek meg a tévében azok a nemszeretem műsorok, amelyek lépten-nyomon arra emlékeztettek, hamarosan vége a szünidőnek, ideje az iskolára gondolni. S nemcsak gondolni, hanem füzeteket, tollakat venni. Akkoriban az iskola kapujára ragasztott plakátról tudtuk meg, mely napon, s mennyiért vehetjük át a szükséges tankönyvcsomagot. Majd be kellett állni a sorba, s néha órákon keresztül várni kellett, hogy mi következzünk.

Tudom, manapság már egészen más szelek fújnak. Már nem kell sorban állni, s talán már nem is az iskola osztja a könyvcsomagokat. A felhívást sem az iskola kapujára ragasztják, hanem a Facebook-csoportban teszik közzé. Egyvalami azonban nem változott. Augusztust a gyerekek ma is sokkal kevésbé szeretik, mint az első két nyári hónapot. Nehezen barátkoznak azzal, hogy ismét vége a reggeli lustálkodásnak, s néhány héten belül újra be kell ülni az iskolapadba.

Egy iskola tanári kara mindig nagyon sokat elárul magáról az oktatási intézményről. De abban megegyeznek, hogy vannak jobb tanárok és unalmasabbak, szigorúak és megengedőbbek. Vannak, akiket kifejezetten szeretnek a diákok, de akadnak olyanok is, akiket nem kedvelnek. Remélem, azért még mindig vannak egyéniségek köztük. Olyan pedagógusok, akiknek a tanítás valóban hivatás, akik nemcsak az órára, rutinszerűen készülnek föl, hanem beleadják egyéniségüket a tanításba. Akik valami pluszt adnak a gyerekeknek, akik óráról órára, hétről hétre, hónapról hónapra és évről évre újat tudnak mutatni, s akikre évtizedek után is szívesen emlékeznek diákjaik.

Középiskolai magyartanárom, Freisinger Ernő ilyen pedagógus volt. Amit ma az írásról tudok, azt neki köszönhetem, pedig nem voltam a legjobb magyarosok között. Aki valaha a Toldyba (a budapesti Toldy Ferenc Gimnázium) járt, tudja, kiről beszélek, hiszen a tanár úr éppen negyven évet tanított az iskolában.

A Freizi. Csak így hívta mindenki. Persze csak a háta mögött.

Sziporkázó elme volt, és szívét-lelkét beleadta a tanításba. Sosem a tankönyvet darálta le előzetesben, hanem minden egyes órára fölkészült, folyamatosan új és még újabb példákat keresett, hogy még jobban, még gyorsabban, még élvezetesebben tanulhassuk meg, amit tudni kellett. A verslábakat például egy-egy keresztnévhez kötötte. Olyanokhoz, amelyek ugyanazt a ritmust adják ki. Az anapesztus például Anikó volt: rövid-rövid-hosszú.

Valamikor a kétezres évek elején szerveztünk egy osztálytalálkozót, én vállaltam, elmegyek érte kocsival, hogy könnyebben odataláljon. Amikor becsöngettem hozzá, még nem tudhattam, hogy az lesz vele az utolsó beszélgetésem. Szóba hoztam emlékezetes óráit, hogy milyen jól beleverte a fejünkbe az antik időmértékes verselést, melyet a magyar költészet későbbi századaiban oly szívesen alkalmaztak a költők. Azonnal lecsapott a témára, s elmagyarázta, azóta már továbbfejlesztette a példatárát, mert valami apró hibát talált benne. Akkor már négy-öt éve nem tanított, de ha az irodalomról beszélhetett, még mindig ugyanaz a lelkesedés látszott az arcán, mint régen. Ekkor jártam nála életemben először és utoljára. Valahol a Lipótvárosban lakott. A nappali, ahová betessékelt, elég tágas volt. Amikor megérkeztem, még nem volt útra kész, ezért kicsit várnom kellett, így volt időm körülnézni. A falakat körben polcok borították, zsúfolásig teletömve könyvekkel. Az asztalon könyvek, a földön könyvek, a székeken könyvek. Ilyen mennyiségű könyvet eddig csak könyvtárban, könyvesboltban láttam.

Nem tudom, azért szerette és tisztelte-e mindenki, mert sugárzott róla, mindennél fontosabb számára a tanítás, vagy azért, mert mindig érdekesek voltak az órái. Sok mindenre rá lehetett venni, csak egyre nem, hogy elsumákoljuk a tanulást. Nagyon keményen és következetesen számon kérte tőlünk a teljesítményt. Nála nem lehetett elbliccelni a házi feladatot. Nyugtalan szellem volt, állandóan az újat, a meglepőt kereste, s szerencsénkre rendre meg is találta. Még nagyobb szerencsénk, hogy tudását oly élvezetesen adta át nekünk. Nem múlt el magyaróra, hogy valakinek a nevével, a jó vagy rossz viselkedésével ne farigcsált volna valami kis versikét. Minden generációnak megvolt a kedvenc Freizi-szólása. Köztünk például nagy sikere volt a következő ellenőrző-bejegyzésnek: T. Szülő! Kedves fia infantilis, azaz gyermekdeden dilis. Vagy: Ne bosszants, fiam, mert freisingerlékeny leszek! Egyet nem tudott megbocsátani: ha valaki félvállról vette a tanulást. De még ezt is valamilyen rímjáték formájában közölte.

A toldys diáknapokon rendszeresen tartottunk felolvasóesteket, Freizi ezeken mindig szerepelt. Gyermeki vagy színészi énjét mutatta meg ilyenkor a diákoknak az alacsony, madárcsontú, alig ötven kiló körüli ember. Itt nem kötötte a tanrend – amit egyébként sem vett halálosan komolyan –, az oda nem figyelő diákok zaja sem zavarta, hiszen aki ide eljött, az őmiatta ült ott. A 70-es évek második felében a diákok kedvence – talán éppen az ő hatására – Karinthy Frigyes Az emberke tragédiája volt. A tanár úr szinte megfeledkezett magáról, s minden szereplő bőrébe belebújt: hol Ádámka, hol Luci Ferke, hol pedig Évike hangján szólalt meg.

Amúgy az ellentétek embere volt. A tudást felnőtt módra, szigorúan megkövetelte, de gyermeki lelkesedéssel adta át. Jól mutatja játékosságát, hogy egyszer, amikor a tiki-takit éppen betiltották az iskolában, az igazgató, meghallva a jellegzetes csattogást, kiront az irodájából, s mit lát: Freizi – akinek éppen nem volt órája – gyermeki ártatlansággal, átszellemült arccal tiki-takizik a folyosón.

(A játék, amelyet a gyerekek ma már talán nem is ismernek: egy madzag két végére golyót kötnek, majd a közepét megfogva, s föl-le mozgatva egymáshoz ütik őket.)

Elintézte, hogy a második évtől kétszer annyi irodalomóránk legyen, mint az átlag gimnáziumban. A módszer hallatán mindannyiunkban meghűlt a vér. „Az lesz a jó, gyerekek – így Freizi –, hogy az első évben megtanuljuk a teljes négyéves nyelvtant, s utána végig az irodalommal foglalkozhatunk. A nyelvtani jegyeket pedig az irodalomdolgozatokra kapjátok majd.” S bár eleinte ájuldoztunk az ijedségtől, ő bebizonyította, hogy egy év alatt is képes a négyéves nyelvtananyagot „nem középiskolás fokon tanítani”. Többet tanított, mint amit a középiskolás nyelvtan kötelezővé tett, mert a részletesebb tananyagban sokkal jobban el tudta magyarázni a nyelv logikáját. Nemcsak bemagoltuk a szabályokat, hanem a többségét meg is értettük. Tőle megtanultuk a kijelölő jelzőt is, amelyről a tankönyveink nem írtak. A tanulást az is megkönnyítette, hogy például hatalmas, de logikus és könnyen áttekinthető táblázatba foglalta a szófajokat.

Amikor készültem e cikket megírni, rákerestem a nevére a világhálón. S bár arra számítottam, hogy mivel a tanár úr nem volt se politikus, se celeb, se oligarcha – nem fogok találni róla semmit. De kellemesen csalódtam. A Toldyban továbbra is nagy neve van, s még a sírhelyét is megtaláltam a temető honlapján.

Ha föntről olvas most engem, biztosan talál hibákat a fogalmazásomban. De hogy mit kellett volna másképpen írnom, már nem beszélhetem meg vele.