Huntington újraolvasva

A konfliktusok nem abból származnak, hogy az egyik vagy másik civilizációban az emberek jók vagy rosszak.

Csaknem negyed század telt el azóta, hogy Samuel P. Huntington tanulmánya The Clash Of Civilizations? (Civilizációk összecsapása?) címmel – kérdőjellel a végén – megjelent. Azóta a kérdőjel helyett pont, sőt lassan felkiáltójel kívánkozna a cím után. 1993-ban Huntington a Foreign Affairs nyári kiadásában publikált tanulmányát a következőképpen vezette be: „Az a feltételezésem, hogy a jelenlegi új világban a konfliktusok alapvető forrásai nem elsősorban ideológiaiak vagy gazdaságiak. Az emberiség nagy választóvonalai és a konfliktusok domináns formái kulturálisak lesznek. [ ] A civilizációk összecsapása fogja uralni a globális politikát.”

Később magyarázatul még hozzátette: „A különböző civilizációk tagjai különböző nézeteket vallanak Isten és ember viszonyáról, az egyénről és a közösségről, az állampolgárról és az államról, a szülőkről és gyermekekről, a férjről és feleségről, amint különböző nézeteket vallanak a jogok és kötelezettségek relatív fontosságáról, a szabadságról és a hatalomról, az egyenlőségről és a hierarchiáról. Ezek a különbségek évszázadok alatt jöttek létre, és nem egyhamar tűnnek el. És ezek sokkal alapvetőbbek, mint a politikai ideológiák vagy politikai rezsimek közötti különbségek.” A felbomlott Szovjetunióval példálózva megjegyezte: „egy kommunistából lehet demokrata, a szegényből gazdag, a gazdagból szegény, de egy orosz sohasem lesz észt és az azeriek nem lesznek örmények. Az osztály- és ideológiai konfliktusokban a fő kérdés az volt: »Melyik oldalon állsz?« És az emberek váltani tudtak, és meg is tették. A civilizációk közötti konfliktusokban a kérdés az, hogy »Ki vagy te?« Ez pedig adott és nem megváltoztatható.”

Huntington kilenc civilizációt különböztet meg: a nyugatit (Észak-Amerika és Nyugat-Európa), az iszlámot (Közel-Kelet és Észak-Afrika), az ortodoxot (Kelet-Európa és a Balkán nagy része), továbbá a latin-amerikait, afrikait (a Szaharától délre), a kínait, a buddhistát, a hindut és a japánt. 1996-ban kiadott könyvében már térképet is mellékelt a civilizációkról, amelyből világosan látszik, hogy az iszlám civilizáció úgy veszi körül Európát, mint egy harapófogó (igaz, ő még holdsarlót írt).

A konfliktusok tehát nem abból származnak, hogy az egyik vagy másik civilizációban az emberek jók vagy rosszak, ilyen vagy olyan rasszhoz tartoznak, és nem is abból, hogy eltérőek a gazdasági érdekeik, hanem abból, hogy alapvetően másképp látják a világot, és ez belátható időn belül nem is változtatható meg. Ha akkor az Európát irányító gazdasági és politikai elit jobban odafigyel arra, amit Huntington mond, talán el lehetett volna kerülni azt a konfliktust, amivel most Európának szembe kell néznie. De nem, az Európai Unió vezetőinek alapállása a bevándorlás támogatása volt: valamennyi e kérdéssel kapcsolatos európai bizottsági anyag – elsősorban demográfiai okokból – szükségesnek tartotta a bevándorlást. Egy 2000-es bizottsági anyag például a következőképpen fogalmaz: „Az unióban a következő évtizedekre előrevetített csökkenő népesség felkeltette a közvélemény figyelmét. Ugyanakkor a munkaerőhiány bizonyos gazdasági ágakban nehézséget okoz számos országban. Egyre nő a felismerés, hogy ebben az új gazdasági és demográfiai helyzetben a jelenlegi »zéró« bevándorlás, amely az elmúlt harminc év bevándorlási politikáját uralta, nem tartható tovább.”

Pedig 2000-ben, sőt már sokkal előbb a Huntington által megfogalmazott problémák nyilvánvalók voltak. Enoch Powell brit konzervatív képviselőnek, korábbi miniszternek 1968-ban politikai karrierjébe került az a kijelentése, hogy a bevándorlás egy katasztrófával egyenlő. Helmut Schmidt, az 1974–1982 közötti német kancellár egy 2002-ben megjelent könyvében azt mondja: „Idealista elképzelések miatt, amelyek a Harmadik Birodalom tetteiből származó bűntudatból eredtek, túl sok idegent fogadtunk be.”

Amikor a Jyllands-Posten Mohamed-karikatúrájára válaszul a dániai mozlim vezetők körbeutazták az arab országokat, olyan karikatúrákat is lobogtatva, amelyeket semelyik újság sem publikált, Anders Fogh Rasmussen dán miniszterelnök megjegyezte: „Eláll a lélegzetem, hogy azok az emberek, akiknek megadtuk a jogot, hogy Dániában éljenek, mely helyet ők saját szabad akaratukból választottak, most körbejárják az arab országokat, hogy ellenszenvet keltsenek Dánia és a dán emberek ellen.” 2008-ban, amikor 30 ezer menekült érte el Olaszországot (ó, a régi szép idők!), Franco Frattini olasz külügyminiszter kifakadt, hogy az uniótól semmilyen segítséget nem kapnak. A most kialakult helyzetnek tehát volt előzménye elég. Célszerű lenne újraolvasni Huntingtont, talán még nem túl késő.