Csaknem negyed század telt el azóta, hogy Samuel P. Huntington tanulmánya The Clash Of Civilizations? (Civilizációk összecsapása?) címmel – kérdőjellel a végén – megjelent. Azóta a kérdőjel helyett pont, sőt lassan felkiáltójel kívánkozna a cím után. 1993-ban Huntington a Foreign Affairs nyári kiadásában publikált tanulmányát a következőképpen vezette be: „Az a feltételezésem, hogy a jelenlegi új világban a konfliktusok alapvető forrásai nem elsősorban ideológiaiak vagy gazdaságiak. Az emberiség nagy választóvonalai és a konfliktusok domináns formái kulturálisak lesznek. [ ] A civilizációk összecsapása fogja uralni a globális politikát.”
Később magyarázatul még hozzátette: „A különböző civilizációk tagjai különböző nézeteket vallanak Isten és ember viszonyáról, az egyénről és a közösségről, az állampolgárról és az államról, a szülőkről és gyermekekről, a férjről és feleségről, amint különböző nézeteket vallanak a jogok és kötelezettségek relatív fontosságáról, a szabadságról és a hatalomról, az egyenlőségről és a hierarchiáról. Ezek a különbségek évszázadok alatt jöttek létre, és nem egyhamar tűnnek el. És ezek sokkal alapvetőbbek, mint a politikai ideológiák vagy politikai rezsimek közötti különbségek.” A felbomlott Szovjetunióval példálózva megjegyezte: „egy kommunistából lehet demokrata, a szegényből gazdag, a gazdagból szegény, de egy orosz sohasem lesz észt és az azeriek nem lesznek örmények. Az osztály- és ideológiai konfliktusokban a fő kérdés az volt: »Melyik oldalon állsz?« És az emberek váltani tudtak, és meg is tették. A civilizációk közötti konfliktusokban a kérdés az, hogy »Ki vagy te?« Ez pedig adott és nem megváltoztatható.”
Huntington kilenc civilizációt különböztet meg: a nyugatit (Észak-Amerika és Nyugat-Európa), az iszlámot (Közel-Kelet és Észak-Afrika), az ortodoxot (Kelet-Európa és a Balkán nagy része), továbbá a latin-amerikait, afrikait (a Szaharától délre), a kínait, a buddhistát, a hindut és a japánt. 1996-ban kiadott könyvében már térképet is mellékelt a civilizációkról, amelyből világosan látszik, hogy az iszlám civilizáció úgy veszi körül Európát, mint egy harapófogó (igaz, ő még holdsarlót írt).
A konfliktusok tehát nem abból származnak, hogy az egyik vagy másik civilizációban az emberek jók vagy rosszak, ilyen vagy olyan rasszhoz tartoznak, és nem is abból, hogy eltérőek a gazdasági érdekeik, hanem abból, hogy alapvetően másképp látják a világot, és ez belátható időn belül nem is változtatható meg. Ha akkor az Európát irányító gazdasági és politikai elit jobban odafigyel arra, amit Huntington mond, talán el lehetett volna kerülni azt a konfliktust, amivel most Európának szembe kell néznie. De nem, az Európai Unió vezetőinek alapállása a bevándorlás támogatása volt: valamennyi e kérdéssel kapcsolatos európai bizottsági anyag – elsősorban demográfiai okokból – szükségesnek tartotta a bevándorlást. Egy 2000-es bizottsági anyag például a következőképpen fogalmaz: „Az unióban a következő évtizedekre előrevetített csökkenő népesség felkeltette a közvélemény figyelmét. Ugyanakkor a munkaerőhiány bizonyos gazdasági ágakban nehézséget okoz számos országban. Egyre nő a felismerés, hogy ebben az új gazdasági és demográfiai helyzetben a jelenlegi »zéró« bevándorlás, amely az elmúlt harminc év bevándorlási politikáját uralta, nem tartható tovább.”
Pedig 2000-ben, sőt már sokkal előbb a Huntington által megfogalmazott problémák nyilvánvalók voltak. Enoch Powell brit konzervatív képviselőnek, korábbi miniszternek 1968-ban politikai karrierjébe került az a kijelentése, hogy a bevándorlás egy katasztrófával egyenlő. Helmut Schmidt, az 1974–1982 közötti német kancellár egy 2002-ben megjelent könyvében azt mondja: „Idealista elképzelések miatt, amelyek a Harmadik Birodalom tetteiből származó bűntudatból eredtek, túl sok idegent fogadtunk be.”
Amikor a Jyllands-Posten Mohamed-karikatúrájára válaszul a dániai mozlim vezetők körbeutazták az arab országokat, olyan karikatúrákat is lobogtatva, amelyeket semelyik újság sem publikált, Anders Fogh Rasmussen dán miniszterelnök megjegyezte: „Eláll a lélegzetem, hogy azok az emberek, akiknek megadtuk a jogot, hogy Dániában éljenek, mely helyet ők saját szabad akaratukból választottak, most körbejárják az arab országokat, hogy ellenszenvet keltsenek Dánia és a dán emberek ellen.” 2008-ban, amikor 30 ezer menekült érte el Olaszországot (ó, a régi szép idők!), Franco Frattini olasz külügyminiszter kifakadt, hogy az uniótól semmilyen segítséget nem kapnak. A most kialakult helyzetnek tehát volt előzménye elég. Célszerű lenne újraolvasni Huntingtont, talán még nem túl késő.
