Karátson Gábor 1935–2015

Végső búcsút vettek szerdán Karátson Gábortól. Az alábbiakban közöljük Lányi András búcsúztató beszédét.

Tisztelői és barátai érezték a nagy formátumú egyéniség kisugárzását, de a köztudatban élő kép Karátson Gáborról egyoldalú maradt. Művészi és irodalmi munkásságát alig ismerik, s kevesen tudják, honnan erednek azok a szellemi energiák, amelyek Mesterré és Tanítóvá tették őt, akkor is, ha igazi tanítványai, sajnos, nemigen voltak. Akadtak, akik együgyűnek tartották, mert nyilvános tevékenysége centrumában immár harminc esztendeje egyetlen ügy állt, a Duna megmentése. Ez a küzdelem azonban az ő szemében metafizikai jelentőségre tett szert. Annak az élethalálharcnak lett a jelképe, amely a második ezredfordulón világszerte zajlik, az élővilágot pusztító technikai civilizáció gyilkos erői ellen, az emberhez méltó létfeltételek védelmében. Gábor gyakran hangoztatta, hogy Európában bennünket ért először ökológiai agresszió, a Duna erőszakos elterelése. És Magyarországon tört ki először forradalom a szovjet diktatúra ellen. A sorsát meghatározó két esemény között szoros összefüggést látott. A szétesett, önbecsülését vesztett nép szerinte két ízben talált magára, először '56-ban, másodszor azokon a megmozdulásokon, amelyek 1988-ban, majd '98-ban ismételten megakadályozták kormányaink közreműködését a Duna tönkretételében. Gábor szerint mindkét esemény politikai üzenete az volt, hogy a szolidaritás, amelynek nyomait máskor hiába keressük, nem veszett ki belőlünk, s igenis létezik népakarat. Ha megnyilvánul, lázad és tiltakozik a politikai és gazdasági kényszer minden formája ellen, s valami mást akar. Erre a másra utalt annak idején a Comenius-idézettel, amit ő választott a Duna Kör jelmondatául: „Omnia sponte fluant, absit violentia rebus” – azaz szabadon folyjék minden, távol legyen a dolgoktól az erőszak.

Mit is jelentsen ez? Politikai elkötelezettségét sokféleképpen magyarázták. Milyen tehát az ökológiai világnézet, melyhez mi elsősorban Gábor szellemi befolyása alatt kerültünk közel? Szocialista, ezt gyakran hangoztatta: mint Angyal István, a Tűzoltó utcai felkelők parancsnoka vagy az ötvenhatos munkástanácsok szervezői. Olyan, aki a kicsinyek, gyöngék és kiszolgáltatottak oldalán áll, nemcsak az emberek között, de egy több-mint-emberi világban is. Természetesen szabadelvű – egy ilyen öntörvényű egyéniség, mint Gábor hogy is lehetett volna más, mint a morális autonómia feltétlen híve s az életformák gazdag sokféleségének őszinte csodálója? És konzervatív, mint mindenki, aki meg van győződve a szép és a rút, az ép és a romlott, a jó és a gonosz közötti különbség végtelen jelentőségéről. Egyben anarchista is: ellensége minden visszaélésnek a hatalommal. Tudta jól, hogy a felsorolt elvek között nincs ellentmondás. Ezt azonban kevesen hitték el neki. „Maradtam egy személyben a nem létező nemzeti egység”, panaszolta később keserű öniróniával, s hozzátette, hogy „ez a Magyarország még mindig összeszedhetné magát: a valóságos élő emberek”, írja, „lenyűgözőek, csak mintha el volna átkozva az összefüggés”.

Most az egység szelleme eltávozott körünkből. Vagy nem távozott el, hanem tovább él bennünk, akik őrizzük emlékét.

Béke poraira.