Szükség van-e közös valutára a gazdasági integrációban?

A messze legfontosabbnak tartott előny a valutaárfolyam-kockázat kiküszöbölése. A gyakorlati tapasztalatok fényében azonban ez a vélt előny is erősen túlhangsúlyozott. Nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy e tekintetben bármilyen hátrány érte volna az euróövezeten kívül levő Angliát, Dániát és Svédországot bármelyik eurós országgal szemben. Az egységes valuta csak a felszínen szünteti meg a valutaunión belüli árfolyamkockázatot. A számottevő fejlettségbeli és makrogazdasági különbségek következtében a tagországok között jelentős differenciák keletkezhetnek az euró úgynevezett reálárfolyamában, azaz a nemzeti inflációs rátával korrigált árfolyamban.

Ha Görögországban az infláció jóval magasabb, mint Németországban, akkor ott az euró reálértékben felértékelődik, rontva ezzel az ország külpiaci versenyképességét. Sajnos erre a felszín alatti árfolyammozgásra – amely az egyik fő oka az euróövezet jelenlegi krízisének és a „görög tragédiának” is – Lámfalussy Sándor és munkatársai nem fordítottak kellő figyelmet az Európai Monetáris Intézetben, amikor az eurót kitervelték a kilencvenes évek második felében. Nem számoltak azzal, hogy a valutaunió fejlett és periferikus részei közötti hatalmas gazdasági különbségek a nemzeti jövedelem előállításához szükséges fajlagos bérköltségekben – és ezáltal a nemzeti inflációs rátákban – olyan nagy eltéréseket eredményeznek, amelyek az egyes országokban az euró reálárfolyamát széles sávban kimozdíthatják az egyensúlyi helyzetből.
Németország és a déli periféria (Görögország, Spanyolország, Portugália és Olaszország) szöges ellentétei egymásnak az eurótérségben.

Az euró bevezetése utáni első évtizedben a remélt konvergencia helyett hatalmas rés alakult ki a nemzeti jövedelem megtermeléséhez szükséges fajlagos munkabérköltségekben, amelyek gyakorlatilag szinten maradtak Németországban (tükrözve a hagyományos, még a szakszervezetek által is osztott német „bérfegyelmet”), miközben egyharmaddal felugrottak a periférián. Ellensúlyozó deflációs intézkedések, főként bércsökkentés hiányában ez az euró reálárfolyamának nagyarányú felértékelődéséhez és a külpiaci versenyképesség azzal arányos romlásához vezetett. Ami Németországban történt, az ennek a tükörképe, az euró nagyfokú tényleges leértékelődése, amely véleményem szerint mintegy harminc százalék körül van. Ez a német exportőrök ölébe hulló, a világpiaci versenyképességet tovább javító árfolyamelőny legalább olyan dimenziójú, mint amilyet az elmúlt két évtizedben Kína élvezett a „valutamanipulációja” révén.

Nem csoda, hogy évi másfél billió dolláros kivitelével az erősen merkantilista vonalat követő Németország mára a világ harmadik legnagyobb exportőre lett Kína és Amerika mögött. Németország kereskedelmimérleg-többletének a felénél is nagyobb része az eurós partnerországokkal szemben halmozódott fel. Ugyanakkor a periferiális országok deficitessé vált kereskedelmi és fizetési mérlegét nem kis részben a német exporttöbblet által kitermelt német kölcsönökből finanszírozták. A következmény ismert: súlyos, Görögország esetében mértéktelen eladósodás. A periférián nettó exportra lenne szükség a folyamatos adósságtörlesztéshez. A nemzeti valuta leértékelésének hiányában azonban csak a „belső leértékelés”, azaz a bérek tartós befagyasztása vagy csökkentése az egyetlen hatékony, de politikailag rendkívül korlátolt eszköze az export fokozásának. A nehézségeket bonyolítja, hogy Németország nem az egyetlen agresszív „északi” merkantilista.

Meglepően kis figyelem irányul Hollandiára, holott az euró tényleges leértékelődésének második legnagyobb haszonélvezője és exporttöbblet-termelője a zónában. Mondhatjuk-e ezek után, hogy érvényesült a valutaunió legnagyobbnak vélt előnye, az árfolyamkockázat kiiktatása? Nyilvánvalóan nem. A burkolt reálárfolyam-változásoknak komoly szerepük van a centrum és a periféria közötti kereskedelmi és pénzügyi egyensúlyhiányok kiéleződésében és az euróövezet mai megoldhatatlannak tűnő válságában. A lebegő nemzeti árfolyamrendszerrel szemben az euró nagy szerkezeti hibája az önmagát automatikusan javító árfolyam-mechanizmus gyakorlatilag teljes hiánya. A két szuperexportőrnek, Németországnak és Hollandiának tartósan toronymagas kereskedelmi- és fizetésimérleg-többlete lehet az eurótérségben anélkül, hogy az érezhető korrekciót váltana ki az euró nominális árfolyamában.

Azzal az euró kitervelői is tisztában voltak, hogy a közös valuta hatékony, mindenki számára kedvező működéséhez a tagországok közötti legszorosabb monetáris és költségvetési összehangolásra van szükség. Bár az eurót létrehozó maastrichti szerződés ezt előírta, a tények tükrében egyértelmű, hogy a koordináció mindkét téren, de különösen a költségvetési szférában elégtelen volt. Az euróövezetre jellemző heterogén közegben a mainál többszörösen szorosabb és hatékonyabb koordinációra, távlatilag pedig költségvetési és bankintegrációra, azaz teljes pénzügyi unióra van szükség. Enélkül a jelenlegi koraszülött, nagyfokú burkolt torzulásokat előidéző, egyesek számára kiemelkedő előnyöket nyújtó, másokat pedig eladósodásba sodró valutarendszer fenntartásának csekély haszna van, és borítékolható a görög dráma folytatódása. Szerencsére a regionális gazdasági integrációk alapvető haszna nem a közös valutából ered, hanem a vámunióból és a közös piacból, amelyek az euró esetleges összeomlása után is tovább működnének.

Az euróval kapcsolatban negyedikként említett előny az európai identitás és összetartás politikai jelképe. Ez talán a legkézenfekvőbb haszon az összes közül. A nagy kérdőjel az, hogy érdemes-e ezért a szimbolikus előnyért egyes országoknak ilyen korán ilyen magas árat fizetniük. Különösen akkor, amikor Anglián kívül más országokban is komoly kételyek vetődnek fel az Európai Unió politikai integrációjának további elmélyítésével kapcsolatban.

A szerző a washingtoni székhelyű Világbank vezető közgazdásza

(A cikk a Magyar Nemzet 2015. augusztus 26-i számában jelent meg.)