Szükség van-e közös valutára a gazdasági integrációban?

Az euróval a kocsit kötötték a lovak elé az európai monetáris unióban. Konvergencia helyett divergenciát hozott. Az integráció fő előnyei nem a közös valutából származnak.

Az euróövezetben a fejlett északi centrum és a fejletlenebb déli periféria között az utóbbi időben felhalmozódott nagyarányú kereskedelmi és pénzügyi aránytalanságok, valamint az elhúzódó görög válság kapcsán ma majdnem akkora figyelem összpontosul az Európai Unió közös valutájára, mint 1999-ben való bevezetésekor. Ez azt a látszatot keltheti, mintha a valutaunióból fakadnának a regionális integráció fő előnyei, pedig korántsem ez a helyzet. A tagországok számára minden regionális integrációban az alapvető haszon a kereskedelmi korlátok lebontásából, a vámunióból és a közös piacból, az áruk, szolgáltatások, a munkaerő és a tőke országok közötti szabad áramlásából ered. A közös valuta viszonylag kevés pótlólagos előnyt nyújt, viszont elhamarkodott bevezetése komoly károkat okozhat. Mivel az integrációs előnyök túlnyomó része nem a közös valutából ered, nincs komoly ok attól tartani, hogy a valutaövezet esetleges, távlatilag nem egészen kizárható szétesése az Európai Unió létét is veszélyeztetné, amint attól egyes megfigyelők tartanak.

Melyek konkrétan a közös valuta előnyei? Ezek négy fő csoportra oszthatók: a nemzeti valuták átváltási (tranzakciós) költségének megtakarítása, az árak országok közötti jobb összehasonlíthatósága, a valutaárfolyam-kockázat megszűnése, illetve a közösségi identitás és összetartás politikai előnye. Nézzük, hogyan érvényesültek eddig ezek az előnyök az eurózónában!

Az euró bevezetése előtt számos becslés készült a valutaátváltás tranzakciós költségének nagyságáról, ami lényegében a pénzátváltók árrésének felel meg. Az átlagérték akkoriban a GDP 0,4 százaléka volt, de a fejlett bankrendszerrel bíró országokban csupán 0,1 százalék. Azóta – tekintettel a vállalatok közötti elektronikus bankfizetések és a hitelkártya-használat rohamos térnyerésére a turizmusban – ez az arány tovább csökkent. Ha figyelembe vesszük az euróra való átállás magas, egyszeri adminisztratív költségét, akkor a tranzakciós költségek serpenyőjén szinte jelentéktelen nettó előny marad. Ennél is marginálisabb az egységesen euróban feltüntetett árak jobb összehasonlíthatóságának tulajdonított konkurenciafokozó hatás. Nagyon valószínűtlen, hogy egy osztrák állampolgár azért választana német fogorvost egy magyar helyett, mert az előbbi árai euróban vannak feltüntetve.

A messze legfontosabbnak tartott előny a valutaárfolyam-kockázat kiküszöbölése. A gyakorlati tapasztalatok fényében azonban ez a vélt előny is erősen túlhangsúlyozott. Nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy e tekintetben bármilyen hátrány érte volna az euróövezeten kívül levő Angliát, Dániát és Svédországot bármelyik eurós országgal szemben. Az egységes valuta csak a felszínen szünteti meg a valutaunión belüli árfolyamkockázatot. A számottevő fejlettségbeli és makrogazdasági különbségek következtében a tagországok között jelentős differenciák keletkezhetnek az euró úgynevezett reálárfolyamában, azaz a nemzeti inflációs rátával korrigált árfolyamban.

Ha Görögországban az infláció jóval magasabb, mint Németországban, akkor ott az euró reálértékben felértékelődik, rontva ezzel az ország külpiaci versenyképességét. Sajnos erre a felszín alatti árfolyammozgásra – amely az egyik fő oka az euróövezet jelenlegi krízisének és a „görög tragédiának” is – Lámfalussy Sándor és munkatársai nem fordítottak kellő figyelmet az Európai Monetáris Intézetben, amikor az eurót kitervelték a kilencvenes évek második felében. Nem számoltak azzal, hogy a valutaunió fejlett és periferikus részei közötti hatalmas gazdasági különbségek a nemzeti jövedelem előállításához szükséges fajlagos bérköltségekben – és ezáltal a nemzeti inflációs rátákban – olyan nagy eltéréseket eredményeznek, amelyek az egyes országokban az euró reálárfolyamát széles sávban kimozdíthatják az egyensúlyi helyzetből.
Németország és a déli periféria (Görögország, Spanyolország, Portugália és Olaszország) szöges ellentétei egymásnak az eurótérségben.

Az euró bevezetése utáni első évtizedben a remélt konvergencia helyett hatalmas rés alakult ki a nemzeti jövedelem megtermeléséhez szükséges fajlagos munkabérköltségekben, amelyek gyakorlatilag szinten maradtak Németországban (tükrözve a hagyományos, még a szakszervezetek által is osztott német „bérfegyelmet”), miközben egyharmaddal felugrottak a periférián. Ellensúlyozó deflációs intézkedések, főként bércsökkentés hiányában ez az euró reálárfolyamának nagyarányú felértékelődéséhez és a külpiaci versenyképesség azzal arányos romlásához vezetett. Ami Németországban történt, az ennek a tükörképe, az euró nagyfokú tényleges leértékelődése, amely véleményem szerint mintegy harminc százalék körül van. Ez a német exportőrök ölébe hulló, a világpiaci versenyképességet tovább javító árfolyamelőny legalább olyan dimenziójú, mint amilyet az elmúlt két évtizedben Kína élvezett a „valutamanipulációja” révén.

Nem csoda, hogy évi másfél billió dolláros kivitelével az erősen merkantilista vonalat követő Németország mára a világ harmadik legnagyobb exportőre lett Kína és Amerika mögött. Németország kereskedelmimérleg-többletének a felénél is nagyobb része az eurós partnerországokkal szemben halmozódott fel. Ugyanakkor a periferiális országok deficitessé vált kereskedelmi és fizetési mérlegét nem kis részben a német exporttöbblet által kitermelt német kölcsönökből finanszírozták. A következmény ismert: súlyos, Görögország esetében mértéktelen eladósodás. A periférián nettó exportra lenne szükség a folyamatos adósságtörlesztéshez. A nemzeti valuta leértékelésének hiányában azonban csak a „belső leértékelés”, azaz a bérek tartós befagyasztása vagy csökkentése az egyetlen hatékony, de politikailag rendkívül korlátolt eszköze az export fokozásának. A nehézségeket bonyolítja, hogy Németország nem az egyetlen agresszív „északi” merkantilista.

Meglepően kis figyelem irányul Hollandiára, holott az euró tényleges leértékelődésének második legnagyobb haszonélvezője és exporttöbblet-termelője a zónában. Mondhatjuk-e ezek után, hogy érvényesült a valutaunió legnagyobbnak vélt előnye, az árfolyamkockázat kiiktatása? Nyilvánvalóan nem. A burkolt reálárfolyam-változásoknak komoly szerepük van a centrum és a periféria közötti kereskedelmi és pénzügyi egyensúlyhiányok kiéleződésében és az euróövezet mai megoldhatatlannak tűnő válságában. A lebegő nemzeti árfolyamrendszerrel szemben az euró nagy szerkezeti hibája az önmagát automatikusan javító árfolyam-mechanizmus gyakorlatilag teljes hiánya. A két szuperexportőrnek, Németországnak és Hollandiának tartósan toronymagas kereskedelmi- és fizetésimérleg-többlete lehet az eurótérségben anélkül, hogy az érezhető korrekciót váltana ki az euró nominális árfolyamában.

Azzal az euró kitervelői is tisztában voltak, hogy a közös valuta hatékony, mindenki számára kedvező működéséhez a tagországok közötti legszorosabb monetáris és költségvetési összehangolásra van szükség. Bár az eurót létrehozó maastrichti szerződés ezt előírta, a tények tükrében egyértelmű, hogy a koordináció mindkét téren, de különösen a költségvetési szférában elégtelen volt. Az euróövezetre jellemző heterogén közegben a mainál többszörösen szorosabb és hatékonyabb koordinációra, távlatilag pedig költségvetési és bankintegrációra, azaz teljes pénzügyi unióra van szükség. Enélkül a jelenlegi koraszülött, nagyfokú burkolt torzulásokat előidéző, egyesek számára kiemelkedő előnyöket nyújtó, másokat pedig eladósodásba sodró valutarendszer fenntartásának csekély haszna van, és borítékolható a görög dráma folytatódása. Szerencsére a regionális gazdasági integrációk alapvető haszna nem a közös valutából ered, hanem a vámunióból és a közös piacból, amelyek az euró esetleges összeomlása után is tovább működnének.

Az euróval kapcsolatban negyedikként említett előny az európai identitás és összetartás politikai jelképe. Ez talán a legkézenfekvőbb haszon az összes közül. A nagy kérdőjel az, hogy érdemes-e ezért a szimbolikus előnyért egyes országoknak ilyen korán ilyen magas árat fizetniük. Különösen akkor, amikor Anglián kívül más országokban is komoly kételyek vetődnek fel az Európai Unió politikai integrációjának további elmélyítésével kapcsolatban.

A szerző a washingtoni székhelyű Világbank vezető közgazdásza

(A cikk a Magyar Nemzet 2015. augusztus 26-i számában jelent meg.)