Az 1922-ben alapított Foreign Affairs, a külpolitikai kérdésekben igen befolyásos Külkapcsolatok Tanácsának (Council on Foreign Relation) folyóirata születése óta az amerikai külpolitikai viták legfontosabb fóruma. Legutóbbi számában Ideje új stratégiát kialakítani Oroszországgal szemben címmel Mark Galeotti, a New York-i Egyetem globális politikával foglalkozó professzora elemző cikket írt arról, hogy az amerikai–orosz kétoldalú elnöki bizottság tevékenységét újra kellene indítani, ami tulajdonképpen arra irányuló kezdeményezés, hogy Oroszországot olyan többoldalú tárgyalási folyamatokba vonják be, amelyek témakörei az Iszlám Államtól a nukleáris biztonság kérdéséig terjedhetnének. Galeotti szerint Washington számára alapvető, hogy Moszkvát újra pragmatikus politikai partnernek tekintse, hiszen olyan problémákat, mint például a szíriai vagy az ukrajnai válság, önmagában sem az Egyesült Államok, sem pedig Oroszország nem tud megoldani.
A közeledést – a cikkíró szerint – kisebb, de fontos egyezmények kapcsán kell elérni, kerülve az Oroszországról rémképeket festő retorikát és az olyan negatív gesztusokat, mint a II. világháború befejezésének 70. évfordulóján rendezett moszkvai ünnepségen való részvétel visszautasítása. A szankciókat lehet ugyan erősíteni, de egyéb kezdeményezésekre is szükség van, ha a Nyugat más eredményt is el akar érni, mint a szerencsétlen és kontraproduktív veszekedésben és gyanakvásban való elmerülést.
Galeotti szerint Oroszország minden szempontból gyengébb, mint a Nyugat, ám legnagyobb ereje abban áll, hogy autokratikus államként egységes politikai akaratot tud felmutatni, amire a nyugati demokráciák képtelenek. Ezt is figyelembe véve nem olyan szankciókat kell alkalmazni, amelyeket a legkönnyebb bevezetni, hanem olyanokat, amelyek Moszkvát a Nyugattal való együttműködésre ösztönzik, ugyanakkor csökkentik azt a képességét, hogy a nyugati akaratnak ellenálljon.
Minél keményebben lép fel a Nyugat, annál inkább támogatja Putyin helyzetmagyarázatát, nevezetesen azt, hogy Oroszország ostromlott erőd egy ellenséges világban, és hogy a Nyugattal való kompromisszum aláásná az ország szuverenitását, továbbá történelmének és rendeltetésének elárulása lenne. Putyint sarokba szorítani és azokat az oroszokat elidegeníteni, akik a Nyugattal való kompromisszumot keresik, veszélyes vállalkozás. Meg kell találni az egyensúlyt a konfrontáció és a megnyugtatás között, hiszen Oroszországnak mind morális, mind politikai támogatás kell ahhoz, hogy a globális világrendben betöltött új, lecsökkent szerepéhez igazodni tudjon – fejezi be az amerikai politikai közvélemény győzködését a szerző.
Galeotti nyilvánvaló szándéka az élesedő szembenállás valamiféle párbeszéddé alakítása, ám a cikk érdekessége, hogy az elején ugyanazokat a Moszkvával szemben felhozott vádakat sorolja fel, amelyeket az amerikai héják is állandóan hangoztatnak. E tekintetben – úgy látszik – az amerikai demokrácia némiképp hasonlatos a szocialista demokráciákhoz, ahol is, ha valaki kritizálni akart valamit, akkor először alaposan megdicsérte a rendszert, majd elmondta, hogyan lehetne még jobbá tenni. Abban igaza van a szerzőnek, hogy Oroszország lényegesen gyengébb, mint a korábbi Szovjetunió, amit viszont Amerikában nem akarnak tudomásul venni, az az, hogy egy 320 milliós állam nem lehet a végtelenségig egy hétmilliárdos világ csendőre, még ha katonai kiadásai akkorák is, mint a rajta kívüli világé együttvéve. Igaz, erre a költségvetésre szüksége is van, hiszen az Egyesült Államok a II. világháború befejezése óta szinte egyfolytában háborúzik valahol, de mint a vietnami, iraki, afganisztáni, líbiai példákból látszik, nagyon kevés eredménnyel. Nem mondható el, hogy a világ biztonságosabb lett azáltal, hogy ezeken a területeken amerikai katonák és harceszközök jelentek meg.
Az is igen kevéssé valószínű, hogy Putyin és haverjai (ahogy a nyugati sajtó fogalmaz), vagy akár az orosz nép elfogadnák azt a státust, amit az amerikaiak a barátság fejében kínálnak nekik. A gazdasági erőviszonyok változásának függvényében sokkal ésszerűbb lenne egy multipoláris világrendben gondolkodni, amelyben az utóbbi évtizedekben felemelkedett országok, mindenekelőtt Kína, India, Brazília is megkapnák az őket megillető helyet. Talán ezt az alternatívát is fel lehetne vetni a Foreign Affairsben, ha valakinek van elég bátorsága ahhoz, hogy az amerikai szupremáciáról alkotott elképzeléseket legalábbis újragondolásra ajánlja.
