Galeotti nyilvánvaló szándéka az élesedő szembenállás valamiféle párbeszéddé alakítása, ám a cikk érdekessége, hogy az elején ugyanazokat a Moszkvával szemben felhozott vádakat sorolja fel, amelyeket az amerikai héják is állandóan hangoztatnak. E tekintetben – úgy látszik – az amerikai demokrácia némiképp hasonlatos a szocialista demokráciákhoz, ahol is, ha valaki kritizálni akart valamit, akkor először alaposan megdicsérte a rendszert, majd elmondta, hogyan lehetne még jobbá tenni. Abban igaza van a szerzőnek, hogy Oroszország lényegesen gyengébb, mint a korábbi Szovjetunió, amit viszont Amerikában nem akarnak tudomásul venni, az az, hogy egy 320 milliós állam nem lehet a végtelenségig egy hétmilliárdos világ csendőre, még ha katonai kiadásai akkorák is, mint a rajta kívüli világé együttvéve. Igaz, erre a költségvetésre szüksége is van, hiszen az Egyesült Államok a II. világháború befejezése óta szinte egyfolytában háborúzik valahol, de mint a vietnami, iraki, afganisztáni, líbiai példákból látszik, nagyon kevés eredménnyel. Nem mondható el, hogy a világ biztonságosabb lett azáltal, hogy ezeken a területeken amerikai katonák és harceszközök jelentek meg.
Az is igen kevéssé valószínű, hogy Putyin és haverjai (ahogy a nyugati sajtó fogalmaz), vagy akár az orosz nép elfogadnák azt a státust, amit az amerikaiak a barátság fejében kínálnak nekik. A gazdasági erőviszonyok változásának függvényében sokkal ésszerűbb lenne egy multipoláris világrendben gondolkodni, amelyben az utóbbi évtizedekben felemelkedett országok, mindenekelőtt Kína, India, Brazília is megkapnák az őket megillető helyet. Talán ezt az alternatívát is fel lehetne vetni a Foreign Affairsben, ha valakinek van elég bátorsága ahhoz, hogy az amerikai szupremáciáról alkotott elképzeléseket legalábbis újragondolásra ajánlja.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!