Út a győzelem felé címmel olvashatnak képregényt az Európai Unió előnyeiről a 28 tagállam iskoláiban tanuló nebulók, akik egy képzeletbeli szlovák osztálykirándulás során számos értékes információhoz juthatnak hozzá az EU-ról, ahol minden szép és jó, minden működik, és nélküle már rég elveszettek lennénk.
Az ötlettelen rajzokkal díszített agymosás egy provokatív mondattal indít: egy butuska pozsonyi diák közli a többiekkel, hogy édesapja szerint az unió csak kidobott pénz. A forgatókönyv innentől kezdve adott: az osztálytársak váltva kontráznak, és sorolják Brüsszel elévülhetetlen érdemeit, majd egy tanárnő is a színre lép, felírja a táblára, hogy az EU pénzének 94 százalékát a polgáraira áldozza. Bizony. A maradék hat százalékból készülnek az olyan infantilis képregények, videokampányok, óriásplakátok, a nemzeti helyett az uniós tudatátépítő rendezvények, amelyek a brüsszeli értékek reklámozását szolgálják.
Tavaly 664 millió eurót költöttek az önnépszerűsítésre, ami sok, ha az európai határok déli védelmére létrehozott Frontex programra költött 114 millió euróhoz viszonyítjuk, másrészt kevés, ha az EU iránti bizalmatlanságot és népszerűtlenségét nézzük. Az unió szóvivője szerint igenis szükség van az önreklámra, mivel „bátorítani kell a fiatalokat, akik a jövőt képviselik, hogy vegyenek részt a demokratikus életben, és erősítsék az EU-ba, mint közös európai projektbe vetett hitet”.
Az évek óta tétlenül szemlélt menekültkérdés, a görög adósságprobléma félrekezelése, a közös külpolitika hiánya, a brüsszeli vezetés súlyos demokráciadeficitje, a titokban folytatott amerikai szabad kereskedelmi tárgyalások azonban mind-mind azt bizonyítják, hogy az EU önigazolására fordított reklámok eltékozolt vagyonok, amelyek csak a brüsszeli bürokrácia alkalmatlanságának leplezésére és önnön fontosságának hangsúlyozására alkalmasak.
Az alapító atyák európai értékei kiüresedtek, és egyetlen reklámkampány sem pótolhatja hiányukat. (Ettől függetlenül az irdatlan reprezentációs keretből talán az Európai Bizottság vezetőjének fogadhatnának egy addiktológust és egy vérprofi protokollost, ez jelentősen javíthatna az összképen.) Nagy Britannia 1973-ban csatlakozott az EU elődjéhez, az akkori Közös Piachoz, ám a mai napig nem sikerült meggyőzni a briteket az unió előnyös oldaláról.
Az államapparátus fonákját időtállóan bemutató Igenis, miniszter úr című brit kormányzati alapműben (nem véletlenül volt Margaret Thatcher néhai brit kormányfő kedvence) a tapasztalt közigazgatási államtitkár cinikusan fogalmazta meg az EU lényegét: „Mi, angolok azért léptünk be, hogy kiszúrjunk a franciákkal, mégpedig oly módon, hogy leválasztjuk őket a németekről. A franciák azért csatlakoztak, hogy az alacsony hatékonyságú mezőgazdaságukat védelmezzék a piaci versenytől. A németek meg azért, hogy megtisztuljanak a népirtás bűnétől és az emberi fajhoz számítsák őket.” Gonosz megjegyzés, de a britek jelentős része szerint van benne némi igazság. Vélhetően ők fognak nemmel szavazni az EU-tagságról szóló majdani referendumon.
Sokan érzik úgy, hogy – az önigazoló kampányok ellenére – Brüsszel sokszor mintha csak egy-egy tragédiára várna ahhoz, hogy végre érdemi lépést tegyen fontos kérdésekben. És ezt sem a PR-kampány, sem az uniót népszerűsítő kifestőfüzetecskék, sem a videoreklámok ezrei nem feledtethetik.
