Dmitrij Sosztakovicsot éppen ma negyven éve augusztus 14-én kísérte utolsó útjára a közönség, a barátai, s gyászolta az egész világ, különös tekintettel a zene szerelmeseinek hatalmas táborára. (Mit ad a sors, ez utóbbi az egyetlen valóban internacionalista tábor.) Élete hihetetlen ellentmondások közt telt, érzékeny idegrendszerével valószínűleg még erősebben átélte az elviselhetetlen feszültségek évtizedeit. Kevésen múlt, hogy nem jutott ő is Babel vagy Mejerhold sorsára (1940-ben mindkettőjüket kivégezték), vagy hogy nem a Gulagon végezte, mint Mandelstam. Nagy zeneszerző volt, hallatlan tehetségű, s inkább formateremtőnek mondhatnánk, mint formabontónak. Azt nem állíthatjuk, hogy Sztálin nem vette észre a tehetségét. Sőt. Kitüntette a figyelmével. Az oroszlán is kitüntető figyelemmel kíséri a legelésző gazellát.
1943-ban Sztálin úgy döntött, ne a forradalom óta megszokott Internacionálét énekeljék a szovjetek, hanem legyen nekik saját himnuszuk, amire pályázatot hirdettek. A pályázók közt olyan zsenik voltak, mint Prokofjev, Sosztakovics és Hacsaturján. Hogy mégis egy Alekszandrov nevű, ma teljesen ismeretlen mozgalmi dalszerző nyert, azon sokan már akkor sem csodálkoztak. Visszaemlékezéseiben Sosztakovics megörökítette a jelenetet. Az eredményhirdetés után odavezették a generalisszimuszhoz, aki így kezdte: „Az ön zenéje nagyon jó, de ” A zeneszerző várta a folytatást, s legyűrhetetlen belső feszültséggel azt hitte, Sztálin így fogja befejezni a mondatát: „Sosztakovicsot pedig vigyék le az udvarra, és lőjék agyon.”
Nem lőtték agyon. Sőt, ötszobás lakást kapott. Máskor meg betiltották. Hol a korbács volt elöl, hol a mézesmadzag. Amikor 1936. január 28-án a Pravdában megjelent a híres-hírhedt zenetörténeti jelentőségű pamflet, a „Hangzavar zene helyett”, onnantól kezdve megint sötétebb napok következtek Sosztakovics életében. Mégis, 1949-ben, a vezér 70. születésnapja alkalmából megalapított Sztálin-díjat az elsők között kapta meg.
A háború után – amelynek győzelméről akkor Londontól Vlagyivosztokig élő ember nem gondolta, hogy ahhoz az oroszoknak vajmi kevés közük van –, 1949-ben az amerikaiak békekonferenciát szerveztek, és meghívták a szovjeteket is. Sosztakovics betegségére hivatkozva hárította a küldöttségben való részvételt, mire maga a vezér hívta föl telefonon, megkérdezvén, miért utasít vissza ilyen felelősségteljes megbízatást. Sosztakovics meglehetős bátorságról téve tanúságot közölte Sztálinnal, hogy több mint egy éve nem játsszák a műveit, tehát ő be van tiltva. „Hogyhogy nem játsszák? Miért nem játsszák?” – kérdezte a hirtelen a naiva szerepkörbe átlendült Sztálin, de másnap elintézte, hogy a betiltást feloldják. (Végül is ki is végeztethette volna.)
Sosztakovicsot szerette, sőt, időnként euforikusan ünnepelte a közönség. Így az utókor felől nézve már nem az a rejtély, hogy miért az Alekszandrovok nyertek pályázatot, hanem hogy egyáltalán miként lehetséges, hogy művészetét akár csak egyetlen percre elfogadta a diktátor.
