Szinte közhely a fősodratú politikai média bulvárosodásáról beszélni. A bulvár jellemzője, hogy mindennél jobban szereti a sztorikat: ennek is van létjogosultsága, hiszen emberi történetekkel illusztrálva a fontos folyamatok hatása jobban megérthető és átérezhető. Ugyanakkor a bulvár, jellegénél fogva, szükségképpen felületes és túlzó: a legnagyobb szenzációt, a legextrémebb megszólalót keresi, nem a legjellemzőbbet. Ha ez a műfaj kőkemény ideológiai mondanivalóval is társul – vagyis a politikai féligazság megmártózik a bulvár cukormázában –, abból extrém eredmények születnek. Ezek pedig nem a stílus gyermekbetegségei, hanem éppenhogy a jellemzői, s az olcsó politikai hatásvadászatra, úgy látszik, mindig van igény. Sajátos szellemi lustaságból születnek tehát azok a zsánerek, amelyek a bejáratott narratívákat felhasználva érzelmi ráhatással befolyásolják a közgondolkodást. S a jól kitaposott otthoni papucs kényelmességű zsánerek megbízhatóan üzemelnek a menekülttémában is.
Nemrég megjelent az Indexen egy cikk, amelyben tökéletesen visszaköszönt a kilencvenes évek baloldali médiájának a romákkal kapcsolatos témakezelése. A mostani esetben az apropó a bevándorlóözön volt. Az emberek előítéleteit – vagy tapasztalatait – ellensúlyozandó az Index most egy bissau-guineai származású, fekete bőrű urat fedezett fel, aki közgazdász létére villamosvezetőként dolgozik, és naponta el kell viselnie „a mindennapi rasszizmust a budapesti utcákon”. A sugallt következtetés ismerős: a magyarok általában rasszisták és ok nélkül gyűlölik a más bőrszínű embereket – márpedig ha egy fekete bőrű bevándorló mondja ezt, akkor ez mindenképpen így van. Ez a zsáner így működik: a tollforgató kiemel egy olyan személyt a társadalmi feszültséget okozó csoportból, aki egyáltalán nem viseli magán a feszültséget okozó jellemzőket – beilleszkedett, iskolázott, törvénytisztelő –, és élő bizonyítékot gyárt belőle arra, hogy lám-lám, az egész társadalom indokolatlanul rosszindulatú és előítéletes. A főszereplő lehet neves cigány zenész, ledoktorált fekete bevándorló vagy iraki fogorvos, a lényeg, hogy könnyfakasztó személyes történetén keresztül az olvasó érzelmileg bevonódjon és azonosuljon az ártatlan áldozat karakterével, majd annak jellemzőit kivetítse az egész csoportra. Így a közösség minden egyes tagja méltatlanul üldözött, békeszerető polihisztorként tündökölhet, akiket a – szintén általánosított kép szerint – szemellenzős és rasszista többségi társadalom nap mint nap méltatlanul meghurcol.
De van egy kérdés, amely felett általában szokás elsiklani: ítélkezhet-e valaki csupán a kulturális hovatartozása, vagy eltérő rasszjegyei miatt hitelesen a többségi társadalomról? Tálalhatja-e az illető szubjektív tapasztalatait egy újságíró úgy, mint minden érintett tapasztalatát? Értékesebb-e mondjuk egy szociológus szakmai tapasztalatánál egy – csak a bőrszíne miatt – a bevándorláspártiság szóvivőjévé kiszemelt ember esetlegességtől nem mentes véleménye? Ha a rasszizmusról beszélünk, hitelesebbek-e az előbbi személy kutatási eredményeinél az utóbbi kiragadott példái? Semmiképpen sem. De a bulvárba belefér az egy sztoriból következő általánosítás, a célnak pedig messzemenőkig megfelel. Elvégre ki lenne olyan szívtelen, hogy észérvekkel, szakértőkkel vagy statisztikákkal cáfolna egy mártírt? Így kreál az egyéni történetekből „általános” álvalóságot a média. Így formálódik a közbeszéd a tollforgatók által kívánt irányba.
És így plántálják saját értékítéletüket, esetleges ideológiai elfogultságaikkal együtt az emberek fejébe.
Úgyhogy jó, ha a józan eszünknél maradunk.
