Dacdemokraták akcióban

Az utópia, amelyben békés migránsok tömegei pihennek a Zsukov és Lenin téren.

Az egyszeri vállalkozó ilyenkor kénytelen volt vagy saját jobboldaliságát megtagadva átigazolni balra, hogy újra erkölcsileg megalapozottan ügyeskedhessen, vagy a kormány jobboldaliságát kénytelen hamisnak kikiáltani: ezeknek fizessek, akik szétosztották a trafikokat? Akik miatt vasárnap bezárnak a boltok? Akik volt munkásőrt vettek fel miniszteri tanácsadónak? Kifogásokért nem kell messzire menni: az elmúlt öt év intézkedései között akadnak valóban kifogásolható lépések és indokolatlanul elefánttá maszkírozott bolhák is. De még így is előfordulhat, hogy őszinte kocsmai pillanatokban a korsók fölött csak-csak egymásra csodálkozik a két társaság, felismerve, hogy végtére is ugyanazt a „vegyes vallású útonállást” csinálják.

Aztán ott van az a tömeg, amely minden önkritikáját elveszti, ha úgy érzi, hogy bármiféle minimális fizetnivaló vagy kényelmetlenség fenyegeti. Ők ilyenkor pillanatok alatt forrnak szövetségbe, és válnak harapós ellenzékivé, hogy a „régi jó világ” mellett törjenek lándzsát, értékrendtől, pártállástól függetlenül. Ezt a tényt két referendum is megerősítette – a hírhedt 2004. december 5-i és a 2008-as úgynevezett „szociális” népszavazás –, akárcsak az internetadó elleni tüntetés: Magyarországon irreális félelmekkel (lásd 23 millió román), illetve a többletadminisztráció vagy pár száz forint kifizetésének rémével bármikor egész hadsereg mozgósítható.

Nemrég ilyen zsigeri, sarokból acsarkodó ellenállást váltott ki a volt kommunista funkcionáriusok nevének közterekről és középületekről való, huszonéves késésben levő eltüntetése, holott az önkormányzatok sokszor a lakcímkártya és a személyi igazolvány cseréjének költségét is átvállalták. Így születhettek olyan nyilatkozatok, mint amilyet a minap a Szegedhez tartozó Tápén ma is megtalálható Zsukov tér átnevezése kapcsán adtak a Délmagyar.hu-nak: „Semmi bajunk a névadó szovjet marsallal. Magyarország második világháborús felszabadítóját tiszteljük benne, ez fontosabb, mint az ’56-os tevékenysége.”

Emlékeztetőül: Georgij Zsukov a szovjet Vörös Hadsereg vezérkari főnöke volt, amikor 1944–45-ben az oroszok keresztülgázoltak Kelet-Európán, és Berlin elfoglalásával véget vetettek a világháborúnak. A lemészárolt férfiak, megerőszakolt nők, a százezernyi Gulag-rab szenvedése az, amit huszonöt évvel a szovjetek várva várt távozása után is „Magyarország felszabadulásaként” értékelt a cikkben megszólaló, a marsallról elnevezett téren lakó úriember. Véleménye szerint az ’56-os magyar forradalmat vérbe fojtó Forgószél-hadművelet kidolgozása ehhez képest a (kollégái által is „mészárosnak” nevezett) parancsnok életében lényegtelen momentum volt. Furcsa történelmi okfejtése végén azért elárulja: akárhány lakossági fórum lesz is, kitartanak a név mellett, mert hiába vállalja át a város az okmányok cseréjének díját, túl sok lenne vele a macera. Hogy a megszólaló úr számára melyik érv volt a fontosabb, nem derült ki, de azon sem lennék meglepődve, ha olyan lakó is akadna, aki adott esetben egy Rommel vagy Veesenmayer tér mellett is harciasan kiállna. Mindenesetre ilyen ügyek mentén kerülnek egy platformra a lustaságukra kifogást keresők és a hamis nosztalgiát dédelgetők, közösen véve semmibe milliók szenvedését.

A meggyőződésesek egyik altípusa, a mozgalmár dacdemokraták között sok olyan is akad, akit egészen komikus helyzetbe tud sodorni a kormány mindenek feletti gyűlölete. Ott van például a székelyudvarhelyi Nágó Zsuzsa, aki visszaadta friss magyar állampolgárságát, arra hivatkozva, hogy az Orbán-kormány háborús övezetekbe készül visszatoloncolni ártatlan bevándorló családokat, ezzel a halálba küldve őket. Érdekes módon arról sehol sem olvastam, hogy a román állampolgárságát vissza akarta volna adni azért, amit Románia kilencvenöt évig művelt az őshonos magyar kisebbséggel a deportálások, az erőszakos asszimiláció vagy újabban „csupán” a jogi ellehetetlenítés révén. Vagy ott van a PhD-fokozatát demonstratíve át nem vevő Kende Judit, aki döntését azzal indokolta, hogy fel kellett volna esküdnie az új alaptörvényre, amely nem védi eléggé a melegek és a hajléktalanok jogait. De az úgymond a megfélemlítés és a diktatúra elől „menekülő” általános iskolai nevelőnő története is színesíti a palettát: állítása szerint egy tüntetés szervezése miatt rossz szemmel néztek rá, ezért emigrált az ebből a szempontból feddhetetlen Izraelbe, ahol – mint egy kommentelő írta – gúnyos megjegyzések helyett inkább foszforbombával kezelik az elégedetlenkedőket.

Néha elmerengek azon, milyen lenne az az ország, amely úgy működik, ahogy azt a fenti díszes társaság megálmodja: a húszmillió migráns békésen pihenne a minden városban ott díszelgő Zsukov és Lenin téren, a közterhet az emberek helyett az üregi nyulak viselnék, a köztörvényes bűnözőket pedig rehabilitálnák, hogy legyen hely a börtönökben azoknak a kirekesztő gazembereknek, akik hisznek a gravitációban. Ez az utópia olyan tragikomikus lenne, mint bármely tetszőleges Monty Python-produkció és a Tanú című film ötvözete. Éppen csak a humor maradna ki belőle, mert az, mint látjuk, a dacdemokratáknak nem erősségük.