Emberevő, ám megkerülhetetlen! Nélküle az Iszlám Államot nem lehet megtörni, és a Nyugatnak ugyanúgy szüksége van rá, mint egykor Sztálinra a náci Németország legyőzéséhez. A Bassár al-Aszad ellenzékének kiképzésén alapuló amerikai stratégia kudarcot vallott, a szárazföldi hadműveletektől pedig Washingtontól Rijádig mindenki tart, mint a tűztől. Vagyis nem maradt más, mint alkut kötni a szír elnököt támogató orosz macsóval. Így írja le a brit Daily Mail nem kis öniróniával a szíriai válság kezelése körül kialakult helyzetet, mintegy önigazolásként megjegyezve, hogy a különleges helyzetek rendkívüli lépéseket követelnek. E sorokból egyértelműen kiolvasható, hogy a Vlagyimir Putyint immár közel két éve démonizáló, az Európa biztonságára leselkedő legnagyobb veszélyként bemutató nyugati sajtó egy laza hátraarccal beismeri, hogy mégsem Oroszország, hanem az Iszlám Állam jelent valódi stratégiai fenyegetést az úgynevezett fejlett világra.
S hogy mivel tudta megváltoztatni az orosz elnök a róla kialakított képet? Azzal, hogy sokadszor bizonyította, mennyire a világ ütőerén tartja a kezét. Az utóbbi időben megnövekedett pulzusszám pedig jól mutatta Európa lázas, kétségbeesett hangulatát, a tehetetlen kiszolgáltatottságot.
Azt is érezhette, hogy Barack Obama sem igazán nyugodt. Az amerikai elnök rájött ugyanis arra, hogy az Iszlám Állammal elszámította magát, s a szellemet nem képes csak úgy fél kézzel visszatuszkolni a palackba, ahogy a szír elnököt sem tudja csak úgy félreállítani. Putyin pedig ráérzett a pillanatra, s egy karakán húzással megkerülhetetlenné téve magát, kitört a másfél éve tartó elszigeteltségből. De még ezzel sem éri be, hiszen a világpolitika nagyszínpadára visszatérve főszerepet igyekszik vállalni a szíriai válság rendezésében. S az orosz diplomácia semmit sem bíz a véletlenre. A nyár folyamán egyeztetett a közel-keleti térségben érintett legtöbb országgal, s törekvéseinek nyomatékot adva az elmúlt hetekben látványosan megnövelte legközelebbi régióbeli szövetségese, Aszad erőinek támogatását. A haditechnika felvonultatásával pedig egyértelműen azt üzeni, hogy a rendezés érdekében kész akár közvetlenül is beavatkozni a polgárháborúba. Moszkva véget vetne a vérfürdőnek, az ország szétverésének, és elégedetlen az Iszlám Állam elleni nemzetközi fellépéssel, az amerikai bombázások hatékonyságával.
A Kreml szerint az emberek nem Aszad, hanem – ahogy Putyin fogalmazott – az ott „állatkodó” Iszlám Állam elől menekülnek. Az emiatt kialakult válság okát Moszkva elsősorban Washington elhibázott közel-keleti politikájában látja, s közös fellépést sürget a terrorizmus és a szélsőségesség ellen. Hogy Putyin kottájából játszik-e majd a világ, az még a jövő zenéje, ám az sokat sejtet, hogy a válság rendezésére vonatkozó orosz javaslatok még nyilvánosan el sem hangzottak, a megnövekedett aktivitás máris a nemzetközi diplomácia középpontjába helyezte Moszkvát. A kész tények elé állított Fehér Ház eddigi elutasító álláspontja napról napra puhul, egymást követik az amerikai és az orosz külügyminiszter egyeztetései, s minden valószínűség szerint a két államfő is találkozik a napokban. Addig is egymásnak adja a kilincset Putyinnál az izraeli kormányfő és a török elnök.
A nagy eséllyel a Közel-Kelet egészének jövőjére kiható, megnövekedett aktivitás kapcsán az elemzők általában három kérdést tesznek fel. Mindenekelőtt azt latolgatják, miért vágott bele a Kreml a kockázatoktól egyáltalán nem mentes játszmába. Bár az orosz szerepvállalással szemben bizalmatlan nyugati sajtó nem ezt szokta az első helyen említeni, ettől még tény, hogy az Iszlám Állam megtörése, vagy legalábbis hódításának megállítása kiemelt orosz biztonsági érdek. A dzsihadisták oldalán a posztszovjet térség több ezer polgára harcol. Árulkodó, hogy az Iszlám Államban az arab után az orosz a második legelterjedtebb nyelv, de el lehet gondolkodni azon is, miért szűntek meg szinte teljesen a polgárháború kiterjedése óta a robbantások Dagesztánban. A szélsőséges eszmék terjedése adott esetben komoly veszélyt jelenthet az orosz államiságra is, s vele szemben Szíriában húzódik az előretolt védvonal. Egy alavita pufferzóna létrehozása érdekében ésszerűnek tűnik akár a katonai beavatkozás is.
Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a szíriai erőviszonyokat, akkor az is világos, hogy az amerikaiak által támogatott felkelők képtelenek megállítani az Iszlám Állam előretörését. E stratégia kudarcát maguk az amerikai katonai szakértők is elismerik, rámutatva, hogy az eddig kiképzett 54 ellenzékiből igazán csak négy-öt a hadra fogható, így az ötezer harcos felkészítésére elkülönített félmilliárd dollár gyakorlatilag kidobott pénz. Az az elképzelés is megbukni látszik, hogy elválasztható egymástól az Iszlám Állam elleni harc és a szír elnök ellenzékének támogatása. Moszkva szerint Aszad a kisebbik rossz, és a Törökország által az Iszlám Állam elleni légicsapásokkal párhuzamosan bombázott kurdok mellett egyedül ő képes érdemben felvenni a harcot a dzsihadistákkal szemben.
Természetesen emellett Aszad az egyetlen valódi garanciája a régióbeli orosz befolyás megtartásának is, így a Kreml mindent megtesz annak érdekében, hogy rosszabb esetben legalább jó pozícióból vezényelhesse le az átmenetet. Erre mintha már az eddig az elnök eltávolítását mindennél fontosabbnak tartó Egyesült Államok is hajlana. Vannak elemzők, akik szerint az orosz aktivitás fő mozgatórugója a Nyugat megbüntetése, mások viszont – így a Washington Post szemleírója, Charles Krauthammer is – a 2001. szeptember 11-e utáni orosz nyitással vonnak párhuzamot. E logika szerint Putyin azért siet Obama segítségére, hogy így törhessen ki a nemzetközi elszigeteltségből. Elvitathatatlan, hogy az orosz szerepvállalás mindenekelőtt az ország rehabilitálását célozza. Moszkva ezt úgy szeretné elérni, hogy megkerülhetetlen helyzetbe hozza magát a rendezésben, s egyúttal bizonyítja, hogy nemcsak akar, de tud is segíteni Európa egyik legfőbb problémájának a megoldásában.
S még sorolhatnánk a további kérdéseket: ugyancsak sokan kíváncsiak arra, hogy meddig hajlandó elmenni Moszkva. Kétoldalú szerződések alapján Oroszország már régóta támogatja Szíriát, mint ahogy Aszad mögött közvetlenül – s a Hezbollah révén közvetve – ott áll Irán is. Teherán lehetőségei azonban egyelőre korlátozottak, a Kremlnek ezért is kellett minden korábbinál határozottabban régi szövetségese mellé állnia. Ennek keretében az elmúlt hetekben légibázist alakított ki Latakia mellett, de ezenkívül épül még két bázis, s hát ott van Tartusz. Emellett az elmúlt időszakban érkezett vadászrepülők, páncélosok, továbbá a mintegy kétezer tanácsadó és deszantos is komoly szándékokat, akár a támogatáson túlmenő beavatkozást sejtet.
S hogy mit szól ehhez a Nyugat? Húzza a száját, és igyekszik megakadályozni, hogy Moszkva főszerepet kapjon a szíriai rendezésben. Azonban nem utasíthatja vissza a dzsihadisták elleni koalíció kiszélesítését, s jogi szempontból sem támadhatja a megválasztott és törvényes elnök mögötti, az Iszlám Állam megtörése szempontjából is racionálisnak nevezhető felsorakozást. Ezért inkább azzal ijesztget, hogy ez a kaland még második Afganisztánná is válhat Moszkva számára. Putyin azonban egyelőre győzelemre áll, hiszen Oroszországot immár nem az ukrán válság megoldásának gátjaként, hanem a reménybeli szíriai kibontakozás segítőjeként emlegeti a világsajtó.
