Egy illúzióval kevesebb

Az ideológiai élethalálharcot nem sikerült racionálisabb vitákkal felváltani.

Bár kissé naiv állításnak tűnik, mégis meg lehet kockáztatni, hogy 2015 tavasza fontos fordulópont lehetett volna a rendszerváltás utáni magyar politikatörténetben. Ekkor ugyanis jelentős trauma érte a jobboldali választóközönséget, hasonló – bár minőségében és arányaiban különböző –, mint a második Gyurcsány-kormány idején a baloldalit. E trauma erőteljes kijózanító hatással bírt, s a jobboldalon is egyre többen ébredtek rá arra, amire korábban a baloldalon. Arra, hogy nem szabad vakon és végtelenül megbízni abban a politikai erőben, amely az adott oldalt kormányzati pozícióban képviseli. Nem szabad gondolkodás nélkül követni minden fordulatát, épp ellenkezőleg, határozottan számon kell kérni rajta, ha hűtlennek bizonyul azokhoz az elvekhez és eszményekhez, amelyeket korábban a zászlajára tűzött. Ebből a szempontból szimbolikusnak is mondható az a széles körű felháborodás, amely a kormányzati agytröszt jeles képviselőjének nyilatkozatát követte, aki szerint a „polgári Magyarország” nem volt más, mint puszta politikai termék, és sajnálatos módon eljárt felette az idő.

A Fidesz látszólagos megrendülése új konstellációt teremtett: a korábban megszokott váltópárti berendezkedés végét vetítette előre, és sokan a „szélsőségesek” előretörésétől tartottak. Holott az előállt helyzet következménye egy békésebb időszak is lehetett volna, amely a hideg polgárháború enyhülését hozza el. Ez alatt persze nem valamiféle nagy összeborulást kell érteni. Arra viszont volt némi esély, hogy a magyar választópolgárok egyre nagyobb számban szűrjék le a logikus tanulságot az elmúlt tizenkét év történéseiből, és jóval kritikusabbá váljanak a mindenkori kormányzattal szemben, annak színezetétől függetlenül. Hiszen mind a bal-, mind a jobboldaliak szembesültek azzal, hogy túl sokat néztek el a sajátjaiknak, attól tartva, hogy ellenérzéseiknek hangot adván csak az „ellenséget” erősítik. Pedig éppen saját oldaluk pártjainak tett volna jót, ha magasabb elvárásokat érvényesítenek velük szemben. A pártokkal való túlzott azonosulás enyhülése nemcsak a politikai verseny minőségén javított volna – hiszen így egyikük sem hagyatkozhatna arra, hogy támogatói bármit elnéznek neki –, hanem korlátokat szabhatott volna az ellenfelek démonizálásának is.

Azt azonban már sohasem tudjuk meg, valóban benne rejlett-e 2015 rendhagyó tavaszában ez a lehetőség. Hiszen bennünket is elért a migrációs válság, és pillanatok alatt a politikai Maslow-piramis legalsó szintjére zuhantunk vissza. Nemhogy a csúcsát nem ostromoljuk, ahol olyan fogalmakat találunk, mint „átlátható kormányzás” vagy „a közpénzek felelős és számon kérhető felhasználása”, hanem az lett a kérdés, képesek vagyunk-e megvédeni a saját határainkat, vagyis képes-e a magyar állam államként funkcionálni. Mindez pedig nemcsak a politikai térképet rajzolta újra, de a közvetlen fenyegetettség tudata sokakból a legelemibb, ösztönszerű reakciókat hívta elő. A közbeszéd ezzel sohasem látott mélységekbe zuhant: az internetes kommenteket olvasva csak kapkodja a fejét az ember, hogyan szabadul el mindkét tábor rosszabbik énje. Az egyik oldalon embertelenséggel és háborús uszítással vádolják a kormányt, míg a másikon a kalifátus szálláscsinálójának bélyegzik, aki kritikával illeti a kormányzati fellépést. Az irracionális gyűlölködés önjáróvá vált, s talán már a pártok rásegítése sem kell ahhoz, hogy teljes fordulatszámon pörögjön.

A migránsok valószínűleg már nem lesznek sehol, amikor ez a gyűlölet még mindig itt marad velünk. És mi továbbra is arról fogunk vitatkozni, kik a fasiszták, és kik a hazaárulók. Véletlenül sem arról, meddig mehet el egy kormány, amikor szűkebb érdekkörök szempontjai szerint hoz törvényeket, és meddig hajolhat maga felé egy politikus keze, amikor a közpénzek elosztásáról van szó – legyen akár az a „mi” kormányunk, a „mi” politikusaink. Pedig milyen jó volt tavasszal dédelgetni egy kicsit azt az illúziót, hogy lehet ezt másként is. De a jelek szerint mindenki igyekszik vissza a bevett gondolkodási sémák közé, az otthonos, hosszú évek alatt kényelmesen belakott lövészárkokba.

Nem akarjuk, hogy a világméretű népmozgás megváltoztassa Magyarországot – köszön vissza számos internetes felületen a Hősök terén nemrég elhangzott miniszterelnöki mondat. Valóban nem akarjuk. De Magyarországnak valamitől mégis meg kell változnia.