A demokratikus politika nem békés műfaj. Csak a tankönyvekben vagy a filozófiai traktátusokban tűnik a köz ügyeivel való, emelkedett foglalatosságnak, amelynek célja a közösség előtt álló problémák együttes, konszenzuson alapuló megoldása. A valóságban sokkal inkább csatatérre emlékeztet, ahol mindenre elszánt pártok versengenek a hatalomért, és annak, hogy milyen eszközöket alkalmaznak céljuk elérése érdekében, csak a képzelet, valamint a közvélemény ingerküszöbe szab határt. Hogy ez az ingerküszöb milyen magasra kerül, azt nagyban befolyásolja, milyen mértékben azonosulnak a választók az általuk támogatott pártokkal – ami pedig erősen függ attól, milyen mértékben utasítják el azok riválisait. Hiszen ha nem pusztán politikai ellenfelekkel, hanem a nemzet vagy a demokrácia ellenségeivel állunk szemben, akkor a harcban minden eszköz megengedett.
A rendszerváltás utáni magyar közéletben hamar kialakultak ezek az ellenségképek – hogy mikor okkal, s mikor ok nélkül, abba most ne menjünk bele –, és az ennek folyományaként beköszöntött „hideg polgárháború” a kétezres évek végére már-már elviselhetetlenné vált. A Fidesz kétharmados felhatalmazáson alapuló kormányzása sem oldotta fel ezt a feszültséget, sőt még fokozta is. A tartós ellenzéki létre berendezkedett baloldali pártok szavazóinak esetében ez tulajdonképpen érthető is; annál különösebb, hogy a kényelmes többséggel kormányzó erők támogatói sem függesztették fel harckészültségüket, egyetlen pillanatra sem. Abban, hogy ez így alakult, sok munkája van a Fidesznek, hiszen komolyan vehető, párbajképes ellenzék nélkül kellett elérnie, hogy újabb és újabb politikai kihívások lebegjenek szimpatizánsainak szemei előtt. Ezt szolgálta a szabadságharcos retorika, amelynek köszönhetően a kormányoldalnak sikerült egyben tartania táborát, és a ciklus végén újabb – baloldali ellenfeleire nézve megsemmisítő – győzelmet aratott. Ez a győzelem azonban nem várt következményekkel járt. A 2014-es választáson ugyanis egyértelműen kiderült, hogy a tábort összetartó közös ellenség, a posztkommunista baloldal valójában már nem létezik, csak a törmelékei maradtak, s azok is egyre inkább egymással vannak elfoglalva ahelyett, hogy a kormányváltásra aspirálnának (a fogatlan oroszlán persze néha még hallatja a hangját, például amikor Gyurcsány Ferenc előre hozott választásokat vizionál, de harapni már nem képes). S ahogy a hatalmasra duzzadt ellenségkép lassan kikerült a jobboldali választók látóteréből, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy az általuk támogatott politikai erők sem szentek – különösen mivel a Fidesz hasonló okokból elérkezettnek látta az időt, hogy külső harcai után nekiálljon belső küzdelmei megvívásának. 2015 elejére a kiábrándulás nem várt méreteket öltött, s már a párt törzsbázisát is elérte: emlékezzük csak az olyan kijelentésekre, mint hogy a békemenetek nem azért szerveződtek, hogy arrogáns politikusok gazdagodását szolgálják. A balul sikerült időközi választások óta a Fidesznek „papírja” is van arról, hogy abban a pár hónapban még a leginkább elkötelezett híveinek körében is súlyos bizalomvesztést szenvedett el.
Bár kissé naiv állításnak tűnik, mégis meg lehet kockáztatni, hogy 2015 tavasza fontos fordulópont lehetett volna a rendszerváltás utáni magyar politikatörténetben. Ekkor ugyanis jelentős trauma érte a jobboldali választóközönséget, hasonló – bár minőségében és arányaiban különböző –, mint a második Gyurcsány-kormány idején a baloldalit. E trauma erőteljes kijózanító hatással bírt, s a jobboldalon is egyre többen ébredtek rá arra, amire korábban a baloldalon. Arra, hogy nem szabad vakon és végtelenül megbízni abban a politikai erőben, amely az adott oldalt kormányzati pozícióban képviseli. Nem szabad gondolkodás nélkül követni minden fordulatát, épp ellenkezőleg, határozottan számon kell kérni rajta, ha hűtlennek bizonyul azokhoz az elvekhez és eszményekhez, amelyeket korábban a zászlajára tűzött. Ebből a szempontból szimbolikusnak is mondható az a széles körű felháborodás, amely a kormányzati agytröszt jeles képviselőjének nyilatkozatát követte, aki szerint a „polgári Magyarország” nem volt más, mint puszta politikai termék, és sajnálatos módon eljárt felette az idő.
A Fidesz látszólagos megrendülése új konstellációt teremtett: a korábban megszokott váltópárti berendezkedés végét vetítette előre, és sokan a „szélsőségesek” előretörésétől tartottak. Holott az előállt helyzet következménye egy békésebb időszak is lehetett volna, amely a hideg polgárháború enyhülését hozza el. Ez alatt persze nem valamiféle nagy összeborulást kell érteni. Arra viszont volt némi esély, hogy a magyar választópolgárok egyre nagyobb számban szűrjék le a logikus tanulságot az elmúlt tizenkét év történéseiből, és jóval kritikusabbá váljanak a mindenkori kormányzattal szemben, annak színezetétől függetlenül. Hiszen mind a bal-, mind a jobboldaliak szembesültek azzal, hogy túl sokat néztek el a sajátjaiknak, attól tartva, hogy ellenérzéseiknek hangot adván csak az „ellenséget” erősítik. Pedig éppen saját oldaluk pártjainak tett volna jót, ha magasabb elvárásokat érvényesítenek velük szemben. A pártokkal való túlzott azonosulás enyhülése nemcsak a politikai verseny minőségén javított volna – hiszen így egyikük sem hagyatkozhatna arra, hogy támogatói bármit elnéznek neki –, hanem korlátokat szabhatott volna az ellenfelek démonizálásának is.
Azt azonban már sohasem tudjuk meg, valóban benne rejlett-e 2015 rendhagyó tavaszában ez a lehetőség. Hiszen bennünket is elért a migrációs válság, és pillanatok alatt a politikai Maslow-piramis legalsó szintjére zuhantunk vissza. Nemhogy a csúcsát nem ostromoljuk, ahol olyan fogalmakat találunk, mint „átlátható kormányzás” vagy „a közpénzek felelős és számon kérhető felhasználása”, hanem az lett a kérdés, képesek vagyunk-e megvédeni a saját határainkat, vagyis képes-e a magyar állam államként funkcionálni. Mindez pedig nemcsak a politikai térképet rajzolta újra, de a közvetlen fenyegetettség tudata sokakból a legelemibb, ösztönszerű reakciókat hívta elő. A közbeszéd ezzel sohasem látott mélységekbe zuhant: az internetes kommenteket olvasva csak kapkodja a fejét az ember, hogyan szabadul el mindkét tábor rosszabbik énje. Az egyik oldalon embertelenséggel és háborús uszítással vádolják a kormányt, míg a másikon a kalifátus szálláscsinálójának bélyegzik, aki kritikával illeti a kormányzati fellépést. Az irracionális gyűlölködés önjáróvá vált, s talán már a pártok rásegítése sem kell ahhoz, hogy teljes fordulatszámon pörögjön.
A migránsok valószínűleg már nem lesznek sehol, amikor ez a gyűlölet még mindig itt marad velünk. És mi továbbra is arról fogunk vitatkozni, kik a fasiszták, és kik a hazaárulók. Véletlenül sem arról, meddig mehet el egy kormány, amikor szűkebb érdekkörök szempontjai szerint hoz törvényeket, és meddig hajolhat maga felé egy politikus keze, amikor a közpénzek elosztásáról van szó – legyen akár az a „mi” kormányunk, a „mi” politikusaink. Pedig milyen jó volt tavasszal dédelgetni egy kicsit azt az illúziót, hogy lehet ezt másként is. De a jelek szerint mindenki igyekszik vissza a bevett gondolkodási sémák közé, az otthonos, hosszú évek alatt kényelmesen belakott lövészárkokba.
Nem akarjuk, hogy a világméretű népmozgás megváltoztassa Magyarországot – köszön vissza számos internetes felületen a Hősök terén nemrég elhangzott miniszterelnöki mondat. Valóban nem akarjuk. De Magyarországnak valamitől mégis meg kell változnia.
