A Római Szerződéssel lefektetett szilárd alapokon Európa elindult ezen az úton. A töretlen fejlődés lényegében 1973-ig, a britek csatlakozásáig tartott, ekkor jelentek meg az első, féltékenységből adódó ellenérzések. De Gaulle francia elnök nem csupán a „gall gloire” érdekeit védelmezte, hanem képes volt összeurópai dimenziókban gondolkozni. A transzatlanti érdek-összefonódásokat az európai érdekek elé helyező briteket nem kívánta beengedni az európai integrációba. Ezt mondta: Nagy-Britannia taggá válásával az amerikaiak beteszik a lábukat a bennünket védelmező ajtóba! A francia tábornok bölcs ember volt. Jogos félelmeit magunkénak érezve, tegyük fel az aktuális kérdést: napjaink világpolitikai nagyhatalmai közül melyiknek áll valóban érdekében egy erős, egységes és a globális döntésekbe ténylegesen beleszólni képes – következésképpen szuverén – Európa megteremtése?
Az Európára zúduló mostani migrációs válság a világháború óta a legveszélyesebb krízis. Vegyük számba a mozgatórugókat, próbáljuk meg elemezni az eszközöket, lássuk a veszélyeztetett értékrendet és az elérendő célt. Az eddigiekben alkalmazott, Európa elleni gazdaságpolitikai természetű eszközöket most egy rendkívül veszélyes társadalmi-etnikai-vallási természetű eszközrendszer egészítette ki. Ez a támadás felkészületlenül érte a hazai és az integrációs politikai vezetőket. A tanácstalanság veszélyeit tovább fokozza, hogy mind a globalizáció, mind az „álliberalizmus” sikerrel degradálta a vezető európai politikusok tisztánlátását és erkölcsi tartását, jóllehet erre most nagyobb szükség lenne, mint valaha. Mindenkori döntéseik során elemi kötelességük lenne szigorú könyörtelenséggel védelmezni a rájuk bízott csodálatos kontinens értékeit és érdekeit.
Európa a nemzeti hagyományok, a nemzeti kultúra és karakter ereje következtében lenne képes világpolitikai globális versenytársainak egyenrangú partnerévé válni. E tényezők magától értetődően bonyolultabb feladatot jelentenek az európai egység megteremtése előtt, mint korábban az Amerikai Egyesült Államok létrehozása. A nemzeti-polgári értékrend felszámolása elsődleges célkitűzése volt Európa elmúlt századbéli diktatúráinak, mind a kommunizmusnak, az internacionalizmust hirdető szocializmusnak, mind pedig a nácizmusnak.
Sajnálatos módon ez a törekvés újra megjelent az úgynevezett ’68-as generáció forradalmi, anarchista nézeteket valló képviselőinek filozófiájában, majd felerősödve továbbfejlődött a közelmúlt és a jelen „álliberalizmusában” és a szuperhatalmi globalizációban. Nemrégiben felzúdulást keltett vezető politikusunk kijelentése az „illiberalizmusról”, minden bizonnyal azért, mert igaz volt, és mert sokaknak a tyúkszemére lépett, másokat pedig a hályogtól szabadított meg. Pedig a válasz egyszerű: ál- vagy illiberalizmus alatt azt értjük, amikor ordas politikai irányzatok a hagyományosan nemes célokat megfogalmazó liberalizmus, magyarul szabadelvűség köntösébe bújva kívánnak tönkretenni pozitív értékeket (például család, párkapcsolat, gyermeknevelés, erkölcs, tisztesség, munkaszeretet stb.), így különösen a nemzeti értékrendet.
Mind a „’68-asok”, mind az álliberálisok, mind a globalizáció hívei egybehangzóan vallják, hogy a nemzet és a hagyományos nemzeti értékrend immár meghaladott kategóriák, ezért kiemelt törekvésük olyan világot teremteni, amelyben az európai államok, nemzetek egy gyorsuló folyamat keretében felszívódnak, eltűnnek, és marad a karakter nélküli emberi massza, amellyel azt tesznek, amit akarnak. Jól jegyezzük meg: ez az alapvető érdek, ez a cél, a többi csupán hazugság, szép szavak.
Ezzel eljutottunk a kontinenst fenyegető, globálisan szervezett és tudatos stratégiával irányított migrációs áradathoz. Döntően azokból az országokból zúdul ránk ez a kezelhetetlen embertömeg, amelyek belső „nemzeti hatalmi rendszerét” szétzúzták, amelyek úgynevezett különutas külpolitikát folytattak, és nem voltak hajlandók „belesimulni” a tengerentúli nagy „demokrácia-exportőr” ország hatalmi érdekszférájába. Az is szembetűnő, hogy a gazdag muszlim országok egyetlen „elüldözött”, hozzájuk hasonlóan muszlim menekültet sem hajlandók befogadni, ami újabb bizonyíték arra, hogy ennek az egész migrációs támadásnak egyetlen, ördögi módon kitervelt célja van: a tömeget Európára zúdítani, és Európát, az európai nemzeteket tönkretenni.
Kérdés, mi az oka annak, hogy naponta több tízezer ember valamely karmester beintésére egyszerre, egy időben indult útnak, kitől, kiktől kapják ezek a jobbára fiatal migránsok hatalmas pénzösszegeiket, amelyek érdekes módon éppen euró pénznemben lettek mindegyiküknek kiutalva. Migránsaink fegyelmezettek, jól szervezettek, modern kommunikációs hálózattal rendelkeznek, és az autópályán Bécs felé történt „erőltetett menetük” egyértelművé tette, hogy komoly katonai menetgyakorlatok vannak a hátuk mögött. Civil ember, igazi „menekült” képtelen egyhuzamban 30 kilométert ilyen tempóban megtenni. Migránsaink java része az „iszlám kalifátus” embere, a szakáll egyelőre még leborotválva, a fekete fejkötő még a zsebben, de némi átmeneti időt követően jönnek majd a kalasnyikovok és a robbantószerkezetek is.
Minden krízis pozitív kísérőjelensége, hogy az érintett politikusokról lerántja a leplet, megmutatja igazi énjüket. Az eddigiekben kizárólag a brit politikusok töltötték be a vazallus szerepét Washington irányában, de ők ezt nem is tagadták. Amit délelőtt eldöntöttek a Fehér Házban, azt még aznap magáévá tette és megerősítette a londoni miniszterelnökség is. Napjainkban egyértelműen bizonyított, hogy az Európai Unió két másik vezető nagyhatalmának, Németországnak és a (De Gaulle idején pozícióit még kőkeményen védelmező) Franciaországnak a vezető politikusai is szorosan „felzárkóztak” a britek mögé. Ki tudja, miért van az, hogy Angela Merkel és Francois Hollande egy emberként és következetesen a tengerentúli döntéseket és érdekeket képviseli Európában? Erősödnek azok a hangok, amelyek szerint az európai politikusok nem csupán „harmadosztályú semmittevők”, hanem jórészt „idegen hatalmi érdekeket kiszolgáló ágensek”!
Keresztény létünkre nem ildomos, mégis szóvá kell tenni a szentatya negatív szereplését. Őszentsége ugyanis minden kritika nélkül tényként tette magáévá a globális utasítást, és arra szólította fel a hívőket, hogy „fogadják be minél nagyobb számban ezeket a szerencsétleneket”. Nincs ismeretünk arról, hogy a Vatikán hány migránst fogadott be és telepített le, de itt ennél sokkal veszélyesebb összefüggések vannak. Szögezzük le, hogy a szentatya elsődleges és minden mást megelőző kötelessége „megvédeni és egyben tartani a reá bízott nyájat”. Különösen neki kell jól látnia, hogy az Iszlám Állam martalócainak a Közel-Keleten központi céltáblájuk a magukra hagyott, védtelen, kiszolgáltatott keresztények, akiket döbbenetes kegyetlenséggel (nyilvános lefejezés stb.) irtanak. Itt nem csupán politikai hatalmak közötti élethalálharc folyik, hanem a világ kereszténysége elleni harc is globális méreteket öltött. A szentatyát nagy felelősség terheli. Mint egy világvallás vezetője, az egész világra kiterjedő kapcsolatait elemi kötelessége lenne latba vetni a keresztények és a keresztény kultúra védelmében.
Az ilyen nehéz helyzetekben a kifinomult diplomácia intelligens, bölcs módszerei sokat tudnak segíteni, ezek hiánya viszont nehezen jóvá tehető károkat okoz. A krízis elején a magyar diplomácia tapasztalatlan vezetője egyhetes konferenciaútra távozott, következésképpen Laurent Fabius francia külügyminiszter hazánk elleni durva támadását csupán az itthon maradt második ember tudta visszautasítani, visszatetszést keltő stílusban. Ilyen helyzetben különösen fontosak lehetnek szomszédsági kapcsolataink, de a külügyminiszter Románia miniszterelnökét hazugnak nevezte (Victor Ponta előzőleg durva, azóta többször megismételt verbális támadást intézett a magyar kormány ellen – a szerk.), Ausztria kormányfőjét pedig feladatkörének betöltésére alkalmatlannak minősítette. Egy ország diplomáciájának vezetője ilyen kiszólásokra nem ragadtathatja magát.
A légkör feszült: Szerbia vezetésének a magyar kormány migrációkezeléséről „auschwitzi módszerek” jutnak eszébe, Horvátországban pedig nem is hajlandók fogadni külügyminiszterünket. Igaz, Szlovákia és Csehország politikusai méltányolják a magyar erőfeszítéseket. Sorozatos elbocsátások miatt ma nincs olyan gárda a külügyminisztériumban, amelyik kellő tekintéllyel és megfelelő személyes kapcsolatok birtokában eredményesen tudna külföldi partnerekkel tárgyalni. Intézményi diplomáciánk multilaterális kapcsolatait is sikerült lejjebb tornászni. Senki nem állíthatja, hogy Ban Ki Mun, az ENSZ főtitkára vagy a menekültügyi főbiztos és a Nemzetközi Vöröskereszt vezetője a románokhoz hasonlóan „a történelmi okok miatti zsigerekből” utálnák a magyarságot, jóllehet tőlük is lesújtó kritikák érkeztek.
Mivel a kormány tagjai hozzászoktak a kétharmados döntési pozícióhoz, alighanem úgy vélik, a nemzetközi kapcsolatokban hasonlóan a fölény pozíciójából lehet tárgyalni, egyeztetni. Arról azonban egy pillanatra sem lenne szabad elfelejtkezni, hogy az Európai Unió fórumain a magyar politika hatalmi súlya nem 2/3-ad, hanem csupán 1/28-ad, és akkor arról még nem is ejtettünk szót, hogy az elmúlt években nem annyira barátok és szövetségesek, inkább ellenfelek szerzésében jeleskedtünk, ezáltal sajnos ellenérdekű szövetségek létrejöttét segítettük.
A szerző nemzetközi jogász, az előző Orbán-kormány nagykövete.
