Édesanyám telefonál, hogy lezárták a határt.
Mint valami stratégiai játék szereplői, latolgatjuk az esélyeket, számba vesszük az egérutakat. Röszke rég elesett mindkét fronton, Ásotthalom csak pár órája. Senki sem tudja, mikor nyitnak újra. Bácsalmás vagy Tiszasziget felé még szabad az út, de az nagy kerülő. Útközben mindkettő megadhatja magát. Tompa bedugult, tele van törökkel.
Menthetetlenül bekebelez a végvári nyelv. Bevillan kedvenc hasonlatom az Egri csillagokból: ha Eger elesik, Diósgyőrt leveri a török, mint fáról a diót. Dobó István áll villogó tekintettel a tompai határsorompónál sodronyingben. A kiskatonák moccanni sem mernek, a sorompó nyitva marad, míg édesanyám Magyarország földjére nem lép.
Hogyan jut el akkor az unokáihoz Szegedre? – rángat el édesanyám kétségbeesetten virtuális végvári sáncaimról. Nem tud aludni, nyakalja az idegcsillapítókat, megrohanták a kilencvenes évek.
Na jó, mondom, most azonnal kapcsolja ki a híradót. Majd szépen átjön gyalog Tompán, megvárom kocsival a túloldalon. Igen, Kelebiánál a dűlőúton kikerülhetik a sort, amerre az alkoholt csempészték a háború alatt.
Édesanyám tekeri a kempingbiciklit, mindkét combjára egy-egy Napoleon konyak van fixálva. Az üvegeket konyharuhába bugyolálta, nehogy megkoccanjanak, ha a vámos megütögeti a combjait a gumibottal. Nyolc hónapja nem kapott fizetést, de a konyakok árából még franciadrazsét is hozhat nekem visszafelé.
Tényleg, hozhatnál pár konyakot, oldom röhögve a feszültséget, különben is, ez az idegcsillapítózás annyira kilencvenes évek! Megnyugszik. Abban maradunk, majd holnap meglátjuk, mi lesz. Ráér akkor idegeskedni, úgyis óráról órára változik a helyzet.
Leteszem a telefont. A konyhaablakot befutotta a vadszőlő, megszitálja a langyos szeptemberi fényt. Napoztatom az arcomat. Valahogy így napozhatott Szeredy Dani és Bébé ’57-ben a Lukács fürdő tetőteraszán. Leveszem Ottlikot a polcról. Megpróbálom tetten érni a pillanatot, amikor az első fejezet napozásába benyomul a katonaiskola.
A kilencvenes évek, benne az akkori határral – az én iskolám a határon. Napsütötte nosztalgiába oltott gyomorgörcs.
Mintha az életem múlna rajta, most, itt a konyhámban is megpróbálok ellenállni a határnak. Hiszen a háború vége óta folyton ez megy: megpróbálom valahogy semmibe venni. Mert már nem vagyok hajlandó minden útlevél-ellenőrzésnél újraélni a kilencvenes évek megaláztatásait. Sokszor grimaszolok, ha összemérik az arcomat a fényképemmel, passzióból provokálom a vámosokat. Nyegle vagyok, és kihívó. Ha kérdezik, mit viszek, tételesen fölsorolom: öt pár koszos zoknit, fél májkrémes szendvicset, úgyszintén mosatlan gatyákat, radírt, ceruzát, csomagolópapírt, kovászos uborkát, nejlonzacskót
Na jó, menjek a fenébe.
Néha pont fordítva, megpróbálok tudomást sem venni róla. Mintha nem telne három-négy órába egy negyven kilométeres út. Mintha teljesen természetes lenne, hogy a vendégmunkások rohamának idején hazaugrom a szülővárosomba megenni egy burekot. Mintha nem lenne abszurd, hogy benzingőzt nyelek órákig, csak hogy lássam Szabadkán a családomat.
Persze hiába minden, a határ még mindig makacsul itt van a maga valós abszurditásában. Egyre makacsabbul: kerítésestül, gyodástul, határzárastul. Hiába reméljük mi, úgynevezett határon túliak, újabban dróton túliak már évtizedek óta, hogy majdcsak eltűnik valahogy, vagy legalábbis átjárhatóbb lesz: életvitelszerűen áteresztővé válik, ha már életvitelszerűen itt élünk mindkét oldalán.
E konok remény miatt szerveztünk évekkel ezelőtt őrült fesztiválokat a barátaimmal. Az esztendő egy napján szerb és magyar írók fél- vagy mattrészegen felolvastak a Szabadka és Szeged között menetrend szerint közlekedő sínbuszon. Ezt a járatot törölték nemrég a válság miatt. A részegség persze nem képezte a koncepció részét, de valahogy velejárója volt a felszabadult határszegésnek.
Nyaljátok ki a Schengem! – kiabáltuk, amikor átgurult a sínbusz a határon. A döccenésekről lehetett tudni, hogy átértünk, mert a szerb oldalon még a monarchiabeli sínek vannak. Diósgyőr, 1893, olvasom le a sínekről a horgosi vasútállomás előtt, sorakozás közben. Az évszám mellett ott a szentkorona.
A vámosok egy idő után megadták magukat. Elkönyvelték idétlen művészkedésnek azt, ami számunkra, akik itt élünk, azt jelentette, hogy úgy szeretnénk itt élni, ahogy. Semmi különös. Az egyik fiatal szerb író egyszer odahajolt a szerb határőrhöz. Szóval ezek azok a határok, el kellene intézni már végre, hogy ne legyenek – magyarázta bizalmasan. Ne is mondjon ilyet, hőkölt vissza ijedten a határőr.
Megígértem édesanyámnak, ezért kötelességtudatból felhívom a határt, követem a híreket. Fényképeket nézegetek a röszkei vasútállomásról, ahol egykor térdig érő hóban felsorakoztattak minket a sínbusz mellé, diákokat és csempészeket. Hogy megmotozzanak, hogy áttúrják a csomagjainkat. Ott, ahol sorakoztunk, nemrég pengedrótos vagont szerkesztettek.
Tudósításokat olvasok a régi röszkei határátkelőről, ahol sokszor visszafordítottak, ahol átható tekintetek vizslatták, hadköteles vagyok-e már, szökevénynek számítok-e. Vallattak, hogy miért nem védem a szerb hazát. Ott most ezrek állnak a kerítés előtt, és nem tudni, mikor törik át a kordonokat.
Végül úgy döntök, hogy Tiszaszigetre megyek ki édesanyámért. Pedig Röszkénél nagyon megnézném a gyodás Mad Max-kocsit, amit a vasútállomásról betoltak a határ utolsó nyitott pontjára. „Kérem, vigyázzanak, a határok záródnak.”
A szerző író
