A parlamenti közbekiabálás ősi, hagyományos műfaj, egyidős a parlamentarizmussal. Több jó aligha mondható el róla. Csak elvétve szellemes, de sohasem elegáns vagy kulturált. A képviselők mégsem tudnak leszokni róla. A primitív harsányság a magabiztosság képzeletét kelti bennük. Mintha oly nagy bölcsesség birtokában lennének, amelyet feltétlenül meg kell osztaniuk a környezetükkel, különben szegényebb marad a világ. De a közbekiabálások döntő többsége senkit sem érdekel, felharsan, majd üresen elpang az ülésterem légterében.
1990. szeptember 18-án egy bekiabálás mégis országos figyelmet keltett, olyannyira, hogy hetekig tartó botrány kerekedett belőle. Kár (vagy talán jellemző), hogy azóta se derült ki egyértelműen, mi hangzott el valójában. „Hölgyeim és uraim! A feladatok mérete óriási, mégsem a sürgősségtudat vezérel.” Így kezdte felszólalását Tölgyessy Péter, az SZDSZ frakcióvezetője. Igazán nem vérforraló szavak ezek, mégis éktelen kiabálás tört ki a kormányoldalon. Vörös Vince levezető elnök csendet kért, de a zajongás folytatódott, s valaki közbekiabált: „Hordót a zsidónak!” Ezt vélték hallani többen is. Szabad György házelnök azonnali vizsgálatot rendelt el. Egy videofelvétel alapján az első benyomása az volt a hallgatóságnak, hogy elhangzott az inkriminált mondat, és a kisgazdák padsorai felől jött. Mindenesetre az állami TV2 kísérleti híradója a videokazettára hivatkozva számolt be az esetről, s néhány nap múlva a Kurír című lap, szintén a kazettát említve döntő bizonyítékként, feljelentést tett ismeretlen tettes ellen. A kazetta bekerült a Képviselői Irodaház páncélszekrényébe, de amikor a hivatalos vizsgálat keretében újra meghallgatták, kiderült, hogy pont az az egy szó letörlődött a szalagról.
Csak a bekiabálás után néhány nappal kezdett elterjedni, hogy valójában nem a zsidónak, hanem a szónoknak rendelt hordót a kiabáló. A TV1 híradója ilyen értelemben adott hírt az ügyről, és Zoltai Gusztáv, a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének (MIOK) igazgatója (a Mazsihisz még nem alakult meg) arról írt a Népszabadságban: nem biztos, hogy a „hordót a zsidónak” verzió hangzott el, de kéri az illetékeseket, hogy az ügyet alaposan vizsgálják ki. A legfőbb ügyészhez fordult egy nyílt levélben számos tekintélyes értelmiségi, ők is gyors, de alapos vizsgálatot kértek. Ez a mondat „alkalmas arra, hogy Magyarország tekintélyét az egész világ előtt lejárassa, nemzetközi kapcsolatrendszerét aláássa, idehaza pedig a demokratikusan választott parlamentünk munkáját ellehetetlenítse” – írták levelükben a többségükben jobboldalinak tartott értelmiségiek. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész elvégezte a vizsgálatot, s annak eredményéről október 12-én levélben értesítette Szabad Györgyöt, az Országgyűlés elnökét. „A szakvélemények ismeretében, a rendelkezésemre álló hanganyagok, valamint a »tisztított« hanganyag meghallgatása után arra a meggyőződésre jutottam, hogy az Országgyűlés szóban forgó ülésén nem hangzott el olyan közbekiáltás, hogy »Hordót a zsidónak«, ezzel szemben elhangzott az, hogy »Hordót a szónoknak«. [ ] Szakértői megítélés szerint azonban ez a hanganyag nem olyan tökéletes, hogy bármilyen akusztikai körülmények között egyértelműen az általam megállapított kijelentés lenne abból hallható. Erre figyelemmel nem tartanám indokoltnak azt, hogy ezt bemutatva, a nyilvánosság számára felhasználásra kerüljön.”
A szakértői állásfoglalás világos volt a maga módján: így is lehet érteni, meg úgy is. Jobb, ha nem kerül a nyilvánosság elé. Ám a TV1 híradója mégis a nyilvánosság elé tárt egy „fényesre suvikszolt” hanganyagot. Legalább egy tucatszor bejátszották, hogy „hordót a szónoknak”, amely mondat félreérthetetlenül tisztán és egyértelműen hangzott. Persze a „zsidó”-pártiakat ez sem győzte meg, hiszen addigra különböző orgánumok már számtalanszor leleplezték a másik hamisításait. Segített volna, ha jelentkezik az elkövető, de egyik változatnak sem akadt gazdája. Némelyek Torgyán Józsefet vélték a tettesnek, de ő felháborodottan visszautasította a vádat. Később úgy emlékezett, hogy egyáltalán semmiféle bekiabálás nem hangzott el. Természetesen már a bekiabálás pillanatában ráébredt mindenki, hogy a „hordót a zsidónak” követelésnek nincs semmi értelme. A szónok, Tölgyessy Péter maga „coming outolt” a kampány idején, hogy ő nem zsidó származású, így a hordó kiutalása rá nem vonatkozhatott.
Akik ragaszkodtak ehhez a verzióhoz, azoknak nem volt elegendő a hallásukra hivatkozniuk, meg is kellett magyarázniuk, amit hallottak. Első lépésben a „zsidó” többes számba került, mondván, az SZDSZ-t zsidó pártnak tartják, így az egész pártot akarta a bekiabáló a hordóval ellátni. Jó, jó, de minek? Miért pont hordót kívánt a pártnak, amikor kívánhatott volna kevésbé semleges és ártalmatlan eszközt is? Erre is születtek elméletek. Például olyan, hogy a hordót kiégetik, így a bekiabálás határozott utalás volt a holokausztra. Akadt szellemesebb elmélet is. A „ghetto” szó olaszul hordót jelent: az első, zsidóknak elkülönített, zárt negyedet Velencében, a kádárok utcájában hozták létre. Így terjedt el később világszerte a gettó kifejezés. Tehát a „hordót a zsidóknak” kijelentés valójában azt jelentené, hogy „gettóba velük”. Ötletes feltételezés, ám nem tudom elképzelni, hogy a kisgazdapárt padsoraiban ült olyan honatya, aki efféle kultúrtörténeti kuriózumok ismeretével bírt. A józan ész azt diktálja, hogy a „hordót a szónoknak” mondat hangzott el, de ebben az ügyben az ésszerűségnek még statisztaszerep sem jutott.
Egyébként az az ősz a növekvő antiszemitizmus bizonygatása, valamint a vádak elleni védekezés jegyében telt. Szeptember 3-án jelent meg a Hitel nevű folyóiratban Csoóri Sándor Nappali hold című esszéje, amely (nagyon leegyszerűsítve) arról szólt, hogy az I. világháború után lehetetlenné vált a magyarországi zsidók addig természetesen bekövetkezett asszimilációja, sőt az utóbbi időkben „fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha”. Csoóri töprengő, olykor önostorozó írása elképesztő botrányt kavart. Először bizonyítva az akkor még csak sejtett tételt, miszerint a fájdalmak, a sértettségek sebeket gyógyító ki-, át- és megbeszélése reménytelen és lehetetlen. Kettészakadt az írószövetség, és komoly, gondolkodó emberek is elhitték, hogy Csoóri faji, felekezeti szempontok alapján egyeseket ki akar rekeszteni „az ország egyenrangú állampolgárai közül”.
Ebben a gondosan hiszterizált légkörben egyáltalán nem volt meglepő a Hanákné elleni állítólagos merénylet. Egy beteg ember túlhevült lázálma volt, amely zsidók megtámadásáról és bántalmazásáról szólt, s bár utólag mindegyikről beigazolódott, hogy egyáltalán nem vagy nem úgy igaz, elindított egy kóros folyamatot. A Kurír szeptember 19-i számában jelent meg Göncz Árpád amerikai útjáról szóló beszámolója. A köztársasági elnök találkozott Edgar Bronfmannal, a Zsidó Világkongresszus elnökével is, aki ingerült aggodalommal említette az antiszemitizmus újabb magyarországi megnyilvánulásait. (Pedig akkor még nem is tudhattak sem a hordó-, sem a Hanákné-ügyről. Azokon mit aggódhattak volna!)
Az antiszemita vádaskodás csak a taxisblokád alatt (október 25–28.) hagyott alább egy rövid időre. Abban a három napban nem a kormány lejáratása, hanem a megbuktatása volt a tét.
