Régóta divat az amerikai filmvilágban a kisebbségjogi aktivizmus: először a zsidó, majd az afroamerikai, később a női központú történetek pörögtek a vásznon, egyes filmeket pedig pont azért készítettek el, hogy meglovagolják az aktuális korszellemet, és rengeteg díjat zsebeljenek be. Máig vannak, akik számon tartják, hogy az egyes alkotásokban hogyan ábrázolják a feketéket és a nőket, vagy hogy milyen arányban szerepelnek a vásznon.
Vannak azonban olyan alkotások, amelyek esetében meglehetősen furcsa a liberális aktivizmus. Ilyen a Star Wars (Csillagok háborúja) franchise is, amelynek már az elején is volt példa aktivizmusra, igaz, kicsit másmilyen volt az még a hetvenes évek végén. Han Solo szőrös társára, Chewbaccára ugyanis a film vetítését jóváhagyni szándékozó bizottság szeretett volna nadrágot adatni, hiszen a karakter – még ha szőrtenger fedi is az egész testét – teljesen meztelen a filmekben. Végül a kisgatya elmaradt, ám a klasszikus trilógiába csak bekerült egy afroamerikai mellékszereplő (a zseniális szerencsejátékos, Lando Calrissian személyében), sőt még egy ázsiai színész is kapott epizódszerepet (egy Y szárnyú gép pilótája volt A Jedi visszatérben). A feministák sem mondhattak semmit, Leia hercegnőnél kevés menőbb nő van a világon.
Az új trilógiában már mindenféle náció képviseltette magát, és erős női karakter is akadt (Amidala hercegnő), mégis komoly kritika érte George Lucasékat. Két kisebbség is tiltakozott: egyes zsidó szervezetek szerint a mindenféle gépalkatrészekkel üzletelő, szerencséjét a kockára bízó ócskás, Watto A baljós árnyakból túlzottan hasonlított arra, ahogyan népüket sematikusan-gunyorosan ábrázolni szokták. Jar-Jar Binksre pedig a komplett Star Wars-rajongótábor mellett a spanyol ajkú amerikaiak külön is kiakadtak, mondván: az együgyű szereplő Puerto Ricó-i akcentussal beszél.
A hetedik rész, Az ébredő Erő forgatása előtt is erős volt az aktivisták hangja: ismét erős női karaktert akartak (mint kiderült, Rey személyében megkapták), egy afroamerikai karakter pedig már főszereplő lett (Finn a neve). Sőt, március óta már LMBT-személy is van a Star Wars-kánonban, miután az egyik könyvbe beleírtak egy meleg szereplőt (igaz, korábban is volt már egy meleg házaspár a Star Wars világában, ám a bővített univerzumnak nevezett sztorikat a Disney egyetlen tollvonással kánonon kívülre helyezte).
Kérdés, jó irány-e ez, hiszen a Star Wars-univerzum talán a lehető legsokszínűbb terep a fantáziavilágban: kismillió naprendszerben, kismillió bolygón él kismillió különböző faj, de az aktivistáknak ez sem elég. Egy ilyen világra miért kell ráerőltetni további sokszínűséget? Miért kell az alkotói szabadságot megerőszakolni, belekényszerítve a filmeseket abba, hogy a történeteiket aszerint csűrjék-csavarják, hogy mit szeretnének az egyes kisebbségek? Mert kétség ne férjen hozzá: a hangos kritika, a társadalmi elvárásnak álcázott aktivizmus hatással van a filmkészítőkre is, akik afféle öncenzúrát gyakorolnak, és akarva-akaratlanul úgy kanyarítják a sztorijaikat, hogy azok minél kevésbé legyenek támadhatók. Nem véletlenül, hiszen az a céljuk, hogy minél többen nézzék meg a filmjeiket.
A probléma az, hogy mivel össztársadalmi nyomásként érzékelik a kisebbségi véleményeket, azt hiszik, hogy ha ezeknek helyt adnak, nagyobb lesz a bevételük. Hogy más filmek esetében ez így van-e, az kérdéses, de egy olyan, eleve sokszínű franchise esetében, mint a Star Wars, egyértelmű baklövésnek tűnik.
