A Dunánál megint

A Dunát természetesen még most is szeretik a magyarok. A miénknek gondoljuk, pedig megy ide-oda.

Ül a költő a lépcsőn, elúszik előtte egy dinnyehéj, és erről eszébe jut ez-az. Ezt a képet elég sokan beégettük agyunkba, retinánkba, ahogy jött. És még az is lehet, hogy nem egy magányos szemetelőnek köszönhetjük a sorokat, mert akkoriban, ugye, a folyó még komoly kapcsolatban állt a várossal, bolgárkertészek szöszmötöltek, mindenfélét rakodtak a dunai hajósok, szóval nem csak a kilátástalanságot közvetítő dugóhíreket hozta a hűs szél. A Dunát természetesen még most is szeretik a magyarok. A miénknek gondoljuk, pedig megy ide-oda. Ezért aztán ha valaki vacakolni kezd vele, alapvetően békés természetünk ellenére elkezdjük felhúzni magunkat, majd annyira bepöccenünk, hogy belekezdünk egy ígéretesnek tűnő rendszerváltoztatásba is, bármit is jelentsen ez. Így történt 1988-ban is, amikor azt mondtuk: Népszavazást! Mármint Bős–Nagymarosról, mielőtt elfelejtenénk, hogy honnan indultunk el, akkori fideszestől, mindenestől.

Lehet azt mondani, hogy mindez ma már történelem, de az meg olyan, mint a birodalom, visszavág, és maradtak még emlékező túlélők is. Ezért is megdöbbentő az a hír, amely szerint négy új dunai fenékküszöb és egy szigetközi vízi erőmű építéséről folytat „bizalmas” tárgyalásokat a magyar kormányzat Szlovákiával, ráadásul ezek szerint a nyilvánosság kizárásával gondolja mindezt.

Na, ezt azért talán mégse. Már csak Karátson Gábor áldott emléke miatt se. Hogy a politikusi elme is értse, azért se, mert messziről üvölt belőle a mutyi, és ez még az alapjaiban megrendült értékrendben is szavazatvesztéssel jár. Az alapvető emberi értékrend szerint, amennyiben ez még ismerős valahonnan, viszont ez primer környezetrombolás. A nyilvánosság kizárása is szörnyű, olyan, mint a titkosítgatások harminc-száz évre (tegye fel a kezét, aki erre szavazott), vagy a migránsködbe bújtatott úgynevezett stratégiai megállapodás Amerika és Európa között a ránk zúdított GMO-szeméttel együtt, de természetvédelmi szempontból mindez egyenesen katasztrofális. És lehet betegesen irtózni a civilektől, de minek. Jelenleg csak remélni tudom, hogy Áder János ismét morran egyet. Mert lassú víz partot mos, vagy mi. Jut még eszembe, hogy Dunának, Oltnak egy a hangja, annál is inkább, mert van, ahol politikusok és civilek összefogása nem ördögtől való elképzelés. Nevezzük akár véletlenszerű érdekazonosságnak, választások közeledtével.

A baráti Romániában például az van most, hogy „civilek” és politikusok egyaránt tiltakoznak a „testet és lelket szennyező ipari kolosszus” (az Erdélyi Napló pompás címe), a marosvásárhelyi Azomures műtrágyagyártó kombinát légszennyezése ellen. Ez a borzalmas kezdetekkor még aligha lett volna lehetséges, hiába nőtt a rákos és légúti megbetegedések száma, hiába veszítették el várandós anyák a gyermekeiket, és hiába történtek rettenetes munkahelyi balesetek, a munkahely-teremtési mantra már akkor is szétbaltázta a józan észt. Azóta annyi változott, hogy a cég svájci tulajdonba került. A svájciak meg azért aranyosak, mert a halálgyárakat jó messzire telepítik a friss alpesi levegőtől.