A hazugság ösvényén

Öt év alatt eltűntek a fények a szíriai éjszakából.

Mert az igazak ösvénye olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig – Salamon király szavai ezek, de állhatnának itt Jézus, Mohamed próféta vagy Buddha bölcseletei is. Hiszen az emberi civilizációk legnagyobbjai mind arra tanítanak, hogy az élet, a fejlődés a világosságban sarjad, miközben a sötétség morális pusztulást jelent. A The Economist infografikáit nézegetve tűnődöm ezen. Két, egymásra montírozott éjszakai légi felvétel Szíriáról, az egyik 2011-ben, a másik az elmúlt hetekben készült. Az interaktív grafikán magunk haladhatunk a múltból a jelenbe, közben sorra tűnnek el az ország fényforrásai. Az egykoron vibráló, csillogó keleti éjszaka az elmúlt öt év során egyszerűen eltűnt. A háború kezdete óta a mesterséges fények száma nyolcvan százalékkal esett vissza Szíriában – tudósít a brit hírforrás, hivatkozva az ENSZ még nem publikált elemzésére. Az apokalipszis további statisztikái: kétszázötvenezer halott, ötmillió menekült, valamint az egyre jobban örvénylő konfliktusspirál. Míg januárban négyezer fegyveres összetűzést regisztráltak, augusztusra ez a szám hatezerre kúszott fel.

Követve bölcs Salamon évezredekkel ezelőtt lejegyzett gondolatait: ha az igazak előretörését fényes ösvény követi, kik hagyták maguk mögött az elsötétült Szíriát? A fejlett világ meghatározó politikusai, akik nemhogy a klasszikusok által diktált erkölcsi normákra, de a nemzetközi jogra, saját politikai tapasztalataikra és a józan ész logikájára is legyintenek. Bár a felelősség kérdése időnként felmerül, nincs olyan ország, ahol a szír válsággal összefüggésben vezető politikus megbukott volna. Épp ellenkezőleg: továbbra is kedvükre bombázzák a porig lőtt országot, hetente más és más nemzet légicsapásairól számol be a híradó. A pusztításról készült felvételek régen nem ütik meg a közvélemény ingerküszöbét, aktuálissá most Oroszország tette a kérdést, miután az Egyesült Államok nemtetszése ellenére is beszállt a nagyhatalmi játszmába. Pedig a nemzetközi közösség sem Moszkvát, sem a Washington vezette koalíciót nem kérte fel bombázásra. Hiába mutogat a két nagyhatalom egymásra, egyikőjük akciója sem legitim.

A realitás persze az, hogy az agresszorokat nem is kell hogy ez érdekelje: a nemzetközi közösség intézménye, az ENSZ rég súlytalanná vált. Elgondolkodtató viszont, hogy a Líbia ellen 2011-ben indított légicsapások idején a szervezet felhatalmazásának hiánya legalább téma volt, míg napjainkban ez a kérdés már fel sem merül.

Érdemes lenne számot vetni azzal, megéri-e a tisztázatlan költségigényű szervezet működtetése, ha az ENSZ alapokmányában képviselt humánus értékeknek mára nyomuk sem maradt a világpolitikában. A kettős mércét alkalmazó főtitkár, Ban Ki Mun tevékenysége például kimondottan káros. Nem tesz jót a hanyatló világpolitikai kultúrának, ha „a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól” megmenteni hivatott szervezet vezetője támogatja Washington bombatámadásait Szíriában, majd elítéli Magyarországot, amiért könnygázt használ a déli határait ostromló menekültek ellen. Szőnyeg alá söpörni az ENSZ egyre kínosabb válságát: sorsdöntő mulasztás.

Decemberben például a szervezet adja a párizsi klímacsúcs hátterét, ami hosszú távon befolyásolja civilizációnk jövőjét. Ha a találkozó sikertelennek bizonyul, a globális felmelegedés következményei a vártnál is szélsőségesebbek lehetnek. Az előrejelzések szerint pedig a Közel-Kelet jelenlegi válsága eltörpül az ebben az esetben bekövetkező humanitárius katasztrófa mellett. Persze a nagyhatalmaknak jajgató ENSZ-főtitkár nélkül sokkal könnyebb. A globális felmelegedés legyen az utódok problémája, Szíria a következő közvélemény-kutatásokig viszont jól jöhet. A berepülésekről készült vágóképeket szereti a sajtó, a vadászbombázók egyszerre sugároznak erőt és eleganciát. Közben tesztelhető az új technika, örülnek a fegyvergyártók, pörög a hadigazdaság, emelkedik a GDP is. A veszteségek kockázata pedig a technikai fölénynek köszönhetően minimális marad. Ideális kommunikációs fogás, igaz, emberek legyilkolásáról lévén szó, csak kifogástalan csomagolásban lehet eladni. Politikusok és hozzájuk hű szakemberek hosszú sora magyarázza az agresszió jogi, morális és katonai okait, látszólag sikerrel. A sztori azonban még mindig ugyanaz: az Egyesült Államok és Oroszország is békét szeretne, és sajnos ennek természetes velejárója, hogy a konfliktus eszkalálódik, így ártatlanok halnak meg. Hihetetlen, hogy ez a történet még mindig eladható.

A hidegháború számos befagyott konfliktusa, az Egyesült Államok közel-keleti pusztítása mind arra emlékeztet bennünket, hogy a nagyhatalmak békeszerető agressziói nem vezetnek sehova. Nevetséges, hogy az Egyesült Államok azért kárhoztatja az orosz bevetéseket, mert azok civil áldozatokkal járnak. Tizenöt éve tartó ámokfutásuk nap mint nap életeket követel, legutóbb épp egy kórházat bombáztak Afganisztánban. Barack Obama részvétnyilvánítása a legkevésbé sem őszinte: a féktelen amerikai légierő sokadszorra támadt védtelen célpontokat, a politikai következmény azonban, ahogy korábban is mindig, vélhetően most is elmarad. Az orosz légierő megjelenésével azonban a Kreml klasszikus kommunikációs fogása is hiteltelenné vált. Putyin többé nem olvashatja az Egyesült Államok fejére, hogy a Közel-Kelettel együtt saját liberális ideológiáját is szétbombázta.

Igaz, erre már nem is lesz szüksége. A nyugati értékek kiüresedésével az orosz agresszió pusztán geopolitikai érvekkel is megmagyarázhatóvá válik majd. Addig legalábbis, amíg Moszkva csapatai a levegőben maradnak. Hiába ugyanis a logikusan hangzó nyugati vagy orosz stratégia, Szíria a két hatalmi tömb számára klasszikus hidegháborús csapda. Hadászati tény ugyanis, hogy a légierő önmagában nem oldja meg a konfliktust, ahhoz a szárazföldi erőkre is szükség van. Képes lehet Bassár al-Aszad hadserege vállalni a harcot az orosz harci gépek oltalmában? Ha a megbuktatására szerveződött koalíción múlik, nem sok esélye maradt. Sajnos amíg Aszad személyében jelenik meg Szíria sorsa, az országot sokáig sötétség fogja borítani.

Ismerve az Egyesült Államok és Oroszország természetét, nem meglepő, hogy egy harmadik ország kárára mérik össze erejüket. Érthetetlen viszont, hogy a menekültválság csúcspontján ebben miért partner Európa. A kontinensre nehezedő migrációs nyomás több vezetővel is kimondatta: az unió egységét fenyegető emberáradat hátterében a Közel-Keleten tanúsított agresszió, aktuálisan Szíria megtámadása áll. Hallhattuk a jól csengő kommunikációs panelt is: a migránsválságon csak egységes uniós állásponttal lehet felülkerekedni. A nagy egyetértésben telt szeptemberi csúcstalálkozó óta azonban előrelépés nem történt – talán a közös fellépés alatt a kvótarendszer néven zajló számháborút értették. Pedig a hosszú távú megoldáshoz elég levonnunk a tanulságot az eddigi tapasztalatokból: a válságos területeken bombák helyett finomabb módszerekkel kell rendet teremteni. Az mégsem jutott egyetlen európai vezető eszébe sem, hogy az Egyesült Államok vezette koalíción belül is kifizetődő lenne egységes álláspontot képviselniük.

Kezdhetnék rögtön azzal, hogy befagyasztják a harcokra szánt költségvetési keretet, s a térség támogatását célzó alapba helyezik át az összeget. A sötétségbe taszított Szíriában ugyanis lesz mit újjáépíteni.