Mindig furcsán érzem magam, amikor a gyermekvállalásról, az abortuszról vagy más, a nőket közelebbről érintő témákról kell véleményt mondanom. Sok harcos feminista szerint nekem férfiként tulajdonképpen jogom sincs az állásfoglaláshoz, hiszen a gyermeket nem a férfi hordja ki, nem ő szüli meg, nem ő marad otthon vele, és nem ő áldozza fel a karrierjét.
Igaz ugyan, hogy ő is végig idegeskedi azt a kilenc hónapot, ott izgul a kórház várójában, munka után siet az IKEA-ba, hogy megvegye az új bútorokat, s ha a párja úgy kívánja, a föld alól is kerít neki a kedvenc bonbonjából, mert azt szeretné, hogy egy pillanatra megfeledkezhessen a nehezebb pillanatokról. Igaz az is, hogy a kicsi világra jöttekor ő is ott bőg a kórház folyosóján, s később sem bosszankodik, ha a két műszak közti alvást háromszor-négyszer megszakítja a gyereksírás, vagy csapot-papot hátrahagyva siet el vele az orvoshoz, amikor valami gonosz kiütés megjelenik rajta.
Igaz, de mindez kevés, ha az ember férfinak született. A férfi nem számít akkor sem, amikor edzésre viszi a gyermekét, amikor pecázni, barkácsolni, füvet nyírni, úszni tanítja, vagy csak egyszerűen csákót hajtogatni a tegnapi újság lapjából.
Még az is igaz, hogy némely férfiak képesek a család miatt munkahelyet váltani, lemondani az előléptetésről, vagy feladva mindent kényszervállalkozóként folytatni, hátha úgy több időt tölthetnek a szeretteikkel. Szép dolgok ezek, na de kit érdekelnek? Mert a lényeg: a Nő! A gyermek érdeke már a fogantatása pillanatában másodlagossá válik. Hogy megszülethet-e, az a harcos feministák szerint egyes-egyedül az anya döntésén múlik, hiszen ő tudja, hogy van-e kedve hozzá, hogy hajlandó-e áldozni rá az idejéből. S hogy mennyit hajlandó feláldozni – attól függ majd, hogy a kicsi meddig élvezheti az édesanyja biztonságot jelentő ölelését. Hát, nem tudom Ami engem illet, én a gyermeknevelést tartom a legnagyobb karriernek az életben. Az embert nem elsősorban a munkája határozza meg, habár ebben a magamutogató világban van olyan vélemény is, hogy mindenki annyit ér, amije van – és az „ami” itt természetesen az anyagi javakat takarja. Pedig a gyermek a szülei, azaz a férfi és a nő tükörképe: azt adja majd vissza, amit tőlük látott, amit tőlük tanult.
Erről azonban sajnos egyre többen megfeledkeznek. A legutóbb például Szelényi Zsuzsa, az Együtt – a Korszakváltók Pártja politikusa állt elő azzal, hogy mekkora szégyenben vagyunk, mert „az Európai Unióban a 6 év alatti gyermeket nevelő nők 60 százaléka dolgozik, míg Magyarországon csak 38 százalékuk”. Ő ezért többek között pluszpénzzel ösztönözné, hogy a családok mielőbb adják be bölcsődébe a gyerekeket, és az apákat küldené gyedre, mert ettől várja a nők munkaerő-piaci helyzetének javulását.
Talán az ötlet maga nem is butaság. Nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy mindenféle ösztönzőkkel, kvótákkal és egyéb, Nyugaton nagy divatnak örvendő szabályozó eszközökkel segíteni lehet a nők elhelyezkedését. Én ezt kész vagyok elfogadni, habár magam egészen más módszereket alkalmaznék. Így csak egyetlen szerény kérésem lenne: ne bújjunk mindig a gyerek mögé, hanem legyünk végre őszinték egymással! Mert az efféle programok valójában nem a családról, nem a férfiakról, és még csak nem is a gyermekről szólnak. Egyedül a feministák által elképzelt nőről. Aki azt hiszi, hogy csak az ő vágyai számítanak.
