A szólásszabadság utolsó bástyái

A politikának is megvan a maga Newton-törvénye: addig nyomul egy irányba, amíg erő nem hat rá.

Orwell látnoki művében, az 1984-ben az Angszoc (Angol Szocializmus) rendszerében „az árulók és gondolatbűnözők nyilvános tárgyalásokon vallották be aljas bűneiket, hogy utána kivégezzék őket”. A gondolatbűn – mondja a regény főszereplője, Winston Smith – „nem olyasmi, amit örökké el lehet titkolni. Egy ideig talán sikerül elkerülni a leleplezést, lehet, hogy évekig is, de előbb vagy utóbb a kezükbe kerül az ember”. Orwell egy kicsit tévedett: az orwelli világ kibontakozása 1984 után még egy jó évtizedet váratott magára, és maga Anglia, ahol a történet játszódik, talán a szólásszabadság utolsó bástyája Európában. Legalábbis erre lehet következtetni az Economist vallásokkal és toleranciával foglalkozó Erasmus nevű blogjának egyik legutóbbi cikkéből, amely az Egy eurokrata követeli a gyűlöletbeszéd és a holokauszttagadás büntetését címet viseli.

A cikk Vera Jourova, az Európai Bizottság igazságügyért, fogyasztóvédelemért és a nemek közötti esélyegyenlőségért felelős biztosának egyik beszédével foglalkozik, amelyet egy, az alapvető jogokkal kapcsolatos konferencián mondott el nemrég. Az unió által támogatott konferencián a cseh biztos asszony kijelentette: „Szégyenteljesnek találom, hogy a holokauszttagadás csak 13 tagállamban bűncselekmény”, majd azt is hozzátette, hogy „a szólásszabadság egy demokratikus társadalom egyik alapköve, ezzel szemben a gyűlöletbeszéd e szabadság égbekiáltó megsértése, amit súlyosan büntetni kell”. A hivatkozott tizenhárom ország között találjuk Németországot, Ausztriát, a Benelux államokat és a közép-európai országok legtöbbjét (köztük hazánkat is), míg a renitens tizenöt között van Nagy-Britannia, a skandináv és a balti országok legtöbbje, valamint a dél-európai országok egy része, például Olaszország és Görögország. A Wikipedia vonatkozó cikke szerint eddig 19 személyt ítéltek el holokauszttagadás miatt, akik közül a legnevesebbek Jean-Marie Le Pen (ő 183 ezer eurós büntetést kapott, mert azt mondta, hogy a holokauszt csak egy epizód volt a II. világháború történetében), a volt francia ellenálló és kommunista filozófus Roger Garaudy, a svájci Jürgen Graf és David Irving történész, aki hároméves büntetést kapott Ausztriában.

Az Economist blogírója arra emlékeztet, hogy Irving 2006. évi elítélésekor egyik kollégája a következőt írta a lapban: „A holokauszttagadás elleni törvénykezés sohasem volt jó ötlet. A neonácik ellen a legjobb védekezés az érvelés és a nevetségessé tevés, nem pedig a büntető törvénykönyv. E törvények különösen védhetetlennek látszanak olyan időkben, amikor a nyugati világ a vallási fanatikusokkal szemben a szólásszabadságot védi. Mr. Irving számára büntetésnek elég volt, hogy elvesztette szakmai hitelességét. Nem kell, hogy a szabadságát is elveszítse.” A blogíró szerint az idézett megállapítás óta semmi olyan nem történt, ami az „érvelés és nevetségessé tevés” érvényességét a büntetőjogi felelősségre vonással szemben megkérdőjelezte volna. A gyűlöletbeszéd tekinthető ostobaságnak, sőt a szólásszabadsággal való bűnös visszaélésnek, de ez nem egyenlő a jogsértéssel. A biztos asszonyt nem zavarja, hogy azokat a kijelentéseket, amelyeket az unió némely országában gyűlöletbeszédként ítélnek el és büntetnek, az amerikai alkotmány a szólásszabadsághoz való jogként védi. Mivel a gyűlöletbeszéd tartalmát sem a törvényhozók, sem a bíróságok, sem a közvélemény nem definiálta pontosan, minden ilyen gyanúsításnál a szólásszabadságot kell előtérbe helyezni a korlátozások követelésével szemben. Olyan időkben, amikor az idegengyűlölő, euroszkeptikus pártok az egész kontinensen egyre nagyobb teret nyernek, a túlbuzgó brüsszeli bürokrácia túlkapásai visszafelé sülhetnek el.

A tömeges bevándorlás történelmi kihívást jelent Európa számára. Akár felnő Európa e feladathoz, akár nem, egy biztos: demokratikusan meg nem választott bürokraták részéről gyengén definiált bűncselekmények miatti „súlyos büntetéssel” való fenyegetés nem fogja növelni annak az esélyét, hogy megbirkózzon e kihívással. A blogíró véleményéhez annyit lehetne hozzáfűzni, hogy a politikának is megvan a maga Newton-törvénye: addig nyomul egy irányba, amíg erő nem hat rá. Itt az ideje, hogy a szólásszabadság érdekében ezt az erőt a vallási és a politikai fanatizmussal szemben végre felmutassuk.