Az egyszer használatos ember

Értékrendkutatások szerint a magyarok materialistábbak a nyugat-európaiaknál.

A társadalmi folyamatok mindig másként működnek, mint ahogy azt az ideológiák előrajzolják. Ez utóbbiak többnyire csak gondolati mankót nyújtanak azoknak, akik a valóságba átültetik ezeket az elképzeléseket. Bár a szocializmus idején az egyik legsűrűbben használt szó a kollektíva volt, a valóságban az egyéni érdekek hullámain rendszeresen hajótörést szenvedett a közösségi eszme. Ez kihozta az emberekből a legrosszabbat, így sokakban a marxi materializmusból csak az anyagi világ kizárólagossága maradt meg. Miközben a rendszer a maga brutális eszközeivel üldözte a magántulajdont, a várva várt ideális állapot helyett a szerzésvágy legvisszataszítóbb változatát termelte ki. A túlélés ára a pillanatnyi érdekekhez való rugalmas alkalmazkodás lett: íme, a bolsevik ember.

Rákosi Mátyás és csapata hazánkban ugyan kísérletet tett az új embertípus megformálására, a próbálkozás szerencsére totális kudarcba fulladt. Ellenben ahol sikeresebb volt a megvalósítása, ott a világ legönzőbb és legkorruptabb társadalmai jöttek létre. Volt mire alapoznia tehát a Kádár-korszaknak, amikor az ideológiai legitimációt az életszínvonal növelése révén a materiális legitimációval pótolta. Mindennek eredményeként hazánkban is elburjánzott a materialista értékrend. A család maradt az egyetlen autonóm közösség, a közösségi keretek szétestek, így a társadalom individualizálódott és atomizálódott. Akkor még senki nem sejtette, hogy egyszer még ennek alaposan megfizetjük az árát.

A rendszerváltással ugyanis a nyakunkba szakadt a tömeges elszegényedés, ami az individualizáltsággal és az atomizálódással olyan veszélyes elegyet alkotott, amely napjainkban is meghatározó. Szinte valamennyi nemzetközi értékrendkutatás azt mutatja, hogy a magyar emberek materialistábbak a nyugat-európaiaknál. Hogy a szocializmus hatása ebben mennyire játszik szerepet, azt bizonyítja az Eurobarométer rendszeres vizsgálata, amely meglepően hasonló értékrendet állapított meg a volt szocialista tömb országaiban. A vizsgálatok szerint a magyarok előszeretettel részesítik előnyben a materiális kérdéseket – például a jóléti szolgáltatásokat és intézkedéseket – azokkal szemben, amelyek nem fejezhetők ki pénzben. Árulkodó adat, hogy egy 2002-es felmérés szerint a határon túli magyarok helyzetét csak a lakosság egy százaléka tartotta fontos kérdésnek.

Ez a szemlélet azonban nem áll meg a politikánál: beférkőzik az emberi viszonyokba, ahol különösképp rombol. Az anyagelvű életszemléletben nincs helye a tisztességes üzletnek, amely rövid távon alig hoz profitot. A gyors nyerészkedés viszont – ahogy az utilitaristák mondanák – maximális élvezetet nyújt. Mert megérdemlem – mondja a negyvenéves reklám, amely az új embertípus krédója is lehetne. A modern haszonelvűségben a személyes kapcsolatokban is mindenki pótolható. Emellett állandó elégtelenségérzet gyötri, ami nála már nem is élmény, hanem tulajdonság. Így válik a materialista embernek minden és mindenki egyszer használatossá, miközben a valóságban éppen ő válik ilyenné: élősködő ösztönlénnyé, aki destruktív és a végletekig primitív.

A magyar nép tragédiája, hogy politikai elitünk viszonylag gyorsan, már a rendszerváltás után felfigyelt az egyszer használatos emberben rejlő kihagyhatatlan lehetőségekre. Ők eszközként mozgósíthatók minden olyan cél érdekében, amelynek bárminemű gazdasági következménye lehet a saját jólétükre. Ennek egyik legfájóbb példája a 2004-es, a határon túli magyarok kedvezményes honosításáról szóló népszavazás volt, amely csúfosan elbukott, évekig akadályozva a magyarság nemzeti és lelki egységének létrejöttét. Ma már a politikai hívószavak is csak a jóléti intézkedésekre korlátozódnak, miközben a politikai elit azt feltételezi, hogy a társadalomnak nem fontosak azok a nem materiális értékek, amelyek jobbá és élhetőbbé tennék az országot.

De az egyszer használatos emberé mellett létezik egy másik értékrend, amely – pártválasztástól függetlenül – sokkal közelebb áll a polgári ethoszhoz. Amely szerint az ember egyszerre test és lélek, és úgy szeretne meghalni, hogy tudja, értelmes volt az élete. A kötelesség teljesítése számára nem teher, hanem tradíció, amit családilag vagy társadalmilag örökölt. Függetlenül attól, hogy ki érzi magáénak a polgári Magyarország hívószavát, bizonyos, hogy hazánkban jóval többen vannak azok, akik egy ilyen országban szeretnének élni és nem az egyszer használatos emberek világában.

Innentől pedig valóságos sértés politikai termékké silányítani a polgári Magyarország fogalmát, hiszen itt a társadalmi többség jövőképéről van szó. Akik ezen kívül esnek, azoknak egyébként sincs szükségük efféle jelszavakra: elég nekik kiskapukat nyitni a jogszabályi paragrafusokon, vagy közvetlenül a választások előtt lekenyerezni őket egyszeri anyagi vonzatú intézkedésekkel. De nem árt emlékeztetni arra, hogy az egyszer használatos ember hajlamos a hálátlanságra: bármikor elég neki egy színes plakát vagy hitelesebbnek vélt szónok, aki pedig csak a zsigereire hatott. A politikai elit jobban tenné, ha emlékeztetne és legfőképpen emlékezne arra, hogy nem csak kenyérrel él az ember.