Balkáni stílusban

Megnyeri-e a Fidesz a horvát baloldalnak a választást?

Horvátországban november 8-án választások lesznek. Idáig a jobboldali HDZ vezette Hazaszerető Koalíció látszott biztos nyertesnek. A horvát baloldal megtépázva vágott neki a választási évnek idén: a horvát gazdaság alig növekszik, a munkanélküliség – különösen a fiatalok között – óriási, és a görögök mellett a horvát gazdaság számít az EU leggyengébb láncszemének. Ráadásul míg a jobboldal gyakorlatilag egységes, a baloldal számos pártra, koalícióra szakadt. Milanovic szocdemjei – és az általuk vezetett „Növekvő Horvátország” koalíció mellett a volt szocdem államfő és egy börtönviselt volt liberális gazdasági miniszter „Előre, Horvátország” koalíciója, a keményen balos zöldek (OraH), az anarchista, bank- és EU-ellenes „Élő Fal” párt és az isztriai és tengermelléki balos regionalisták szövetsége versenyez a baloldaliak voksaiért.

Nemrég tehát nagyon úgy nézett ki, hogy Milanovic elveszti a választást, és Tomislav Karamarko személyében a jobboldal adja az új kormányfőt. Amikor az első szóváltás történt a magyar és a horvát kormány között, Szijjártó Péter azzal vágott vissza, hogy nem tárgyalnak Zágrábbal, majd a következő kormánnyal.

Azonban ha a magyar külügy folytatja az eddigi stílust, a következő kormányt is Zoran Milanovic fogja vezetni. A baloldalnak ugyanis a menekültválságban – először Szerbia, most pedig Magyarország irányában – sikerült nacionalistábbként pozicionálnia magát, mint az amúgy is nacionalista jobboldali ellenzéknek. Minden belgrádi vagy budapesti támadás csak segít Milanovicnak abban, hogy bár sikertelen kormányfő, azt elfeledtesse, és a nemzet védelmezőjének szerepében tetszelegjen. (Nem véletlen, hogy a budapesti külügygyel ellentétben a belgrádi külügy nem adja alá a lovat.)

A szeptember végén tartott zágrábi kampánygyűlésén Milanovic már azt kiabálta, hogy pártja neve, az SDP nem is azt jelenti, hogy Szociáldemokrata Párt, hanem „Stranka domoljuba i patriota”, azaz „hazaszerető és patrióta párt”, majd elkezdte öklével csapkodni az asztalt, és azt ordíttatta, hogy „Hrvatska, Hrvatska, Hrvatska”. (Aki teheti, keressen rá a felvételre az interneten: elég ijesztő látvány, különösen egy állítólag baloldali politikus esetében.) Ehhez képest nincs az a nacionalista jobboldal, amely hazaszeretőbbnek tűnhet – pedig a HDZ választási koalícióját eleve Hazaszerető Koalíciónak hívják.

Milanovic a budapesti diplomácia támadásaira még otrombább módon lőhet vissza. Október elején azt nyilatkozta, hogy „miniszterelnökének hála, ma Magyarország Európa vakbele”. (Az MTI a sajtószemléjében kifelejtette az idézetből a „miniszterelnökének hála” kitételt, mintha Magyarország önmagában lenne „Európa vakbele”. Ez persze nem védi a nyilatkozatot; a milanovici mondat a legsötétebb balkáni stílust képviseli, így még a jugoszláv háború idején se beszéltek egymásról a szemben álló felek.) Milanovic ráadásul – pedig ez aztán tényleg nem jellemző a horvát politikára – előrángathatta a „magyar kártyát” is a kampányban.

Az említett vakbeles interjúnak volt egy még fontosabb része, aminek a jelentőségét az MTI láthatóan nem fogta fel, mert nem idézte. Milanovic azt mondta ugyanis Magyarországra a visegrádiak balatonfüredi tanácskozására látogató horvát jobboldali államfő, Kolinda Grabar-Kitarovic kapcsán, hogy „én Zoran Milanovic vagyok, és nem Khuen-Héderváry”. Khuen-Héderváry húsz éven át (1883 és 1903 között) volt horvát bán. A balos és nacionalista horvát történetírásban horvátfaló, magyarosító politikusként jelenik meg rendszeresen, holott a horvátul is kiválóan beszélő politikust számos horvát is támogatta. Ők voltak az úgynevezett madjaronok, azaz a magyarpártiak. Milanovic tehát gyakorlatilag lemadjaronozta a horvát jobboldalt – és vele szemben önmagát a horvát függetlenségpárti hagyományban helyezte el. (A horvátok vádja, miszerint Khuen-Héderváry magyarosított volna, persze nem igaz, a vasút kivételével sehol nem volt kötelező a magyar nyelv, ráadásul Khuen-Héderváry bánsága alatt nagyot fejlődött az addig igencsak elmaradott Horvát-Szlavónország. Ha kellett, akár Tisza Kálmánnal szemben is megvédte a horvát érdekeket a később magyar miniszterelnökké kinevezett Khuen-Héderváry.)

Lehet, hogy a Fidesz azt hiszi, kemény nyilatkozataival árt Milanovicnak, és a HDZ-nek segít. De épp ellenkező a helyzet. Ha így folytatja a magyar külügy, a Fidesz megnyeri a vesztes helyzetből induló horvát baloldalnak a választást. A HDZ-nek talán meg kellene kérnie magyar testvérpártját, hogy legalább a választásokig már ne „segítsen”.

A szerző jogász, újságíró