A menekültválság nyomasztó élességgel mutatta meg ismét az európai frontvonalakat. Nyugat- és Kelet-Európa hajba kapott kvótákon és multikulturalizmuson. A Balkánon Horvátország és Szerbia között pedig kisebb hidegháború alakult ki, amikor szeptember közepén kölcsönösen lezárogatták a határt a másik országbeli autók és kamionok előtt. A horvát baloldali kormányfő a háborús időket idéző stílusban szólogatott be Belgrádnak, a szerb sajtóban pedig olyan elegáns címlapok jelentek meg, mint például: „a horvát kormányfő egy bolond” vagy „usztasa banditák vannak Zágrábban hatalmon”. A csetepatéba pedig újabban Budapest is beszállt.
Nehéz megmondani, ki kezdte. Abból még nem lett botrány, hogy Magyarország kerítést épített a szerb határra. De abból már igen – és ilyenkor mutatkozik meg sajnálatosan a magyar külpolitikai előrelátás teljes hiánya –, hogy a szerbek a kerítés miatt a horvátokhoz terelték a menekülteket, azok pedig – elvégre a magyar–horvát határ nyitva maradt – Magyarország felé. Budapestet ez meglepetésként érte. Pedig sejthető volt, hogy pusztán a szerb határ lezárásával nem állíthatók meg a menekültek, legfeljebb a kerítés lejáratja Magyarországot a külföld előtt. És miközben Magyarország a menekülthullámot feltartóztatni nem tudó kerítés miatt Európa szégyenpadján ül – ennek tényén nem változtat semmit az, hogy jogosan ül-e ott, vagy sem –, a horvátok és a szerbek civilizáltként csilloghatnak, holott annyit csinálnak csak, hogy terelik szépen tovább a menekülteket. A szerbek a horvátokhoz, azok pedig a magyarokhoz.
Ez várható volt. A magyar kormánynak ezért vagy kezdettől az egész schengeni déli határszakaszt – ami a horvát, szerb és román határt jelenti – le kellett volna kerítenie (ez persze nagyon sok pénzzel, nagyon sok idővel, és még annál is nagyobb arcvesztéssel járt volna), vagy pedig mindenféle kerítések és belpolitikai kampányok helyett egyszerűen korridort kellett volna biztosítania Ausztria felé, és várnia, mikor lesz elege Nyugat-Európának. Zágráb okosan ezt az utat választotta – Zoran Milanovic baloldali kormányfő nagy mellénnyel beszélt arról, hogy országa milyen emberséges a menekültekkel, pedig nem tett többet, csak egyszerűen mindenkit gyorsan elszállított Horvátországból. Milanovic arra is ráérzett, hogy a magyar kormány nyugati lejáratódása mellett ő mind Európa, mind a választásokra készülő horvát közélet felé a felelős politikust játszhatja el.
Horvátországban november 8-án választások lesznek. Idáig a jobboldali HDZ vezette Hazaszerető Koalíció látszott biztos nyertesnek. A horvát baloldal megtépázva vágott neki a választási évnek idén: a horvát gazdaság alig növekszik, a munkanélküliség – különösen a fiatalok között – óriási, és a görögök mellett a horvát gazdaság számít az EU leggyengébb láncszemének. Ráadásul míg a jobboldal gyakorlatilag egységes, a baloldal számos pártra, koalícióra szakadt. Milanovic szocdemjei – és az általuk vezetett „Növekvő Horvátország” koalíció mellett a volt szocdem államfő és egy börtönviselt volt liberális gazdasági miniszter „Előre, Horvátország” koalíciója, a keményen balos zöldek (OraH), az anarchista, bank- és EU-ellenes „Élő Fal” párt és az isztriai és tengermelléki balos regionalisták szövetsége versenyez a baloldaliak voksaiért.
Nemrég tehát nagyon úgy nézett ki, hogy Milanovic elveszti a választást, és Tomislav Karamarko személyében a jobboldal adja az új kormányfőt. Amikor az első szóváltás történt a magyar és a horvát kormány között, Szijjártó Péter azzal vágott vissza, hogy nem tárgyalnak Zágrábbal, majd a következő kormánnyal.
Azonban ha a magyar külügy folytatja az eddigi stílust, a következő kormányt is Zoran Milanovic fogja vezetni. A baloldalnak ugyanis a menekültválságban – először Szerbia, most pedig Magyarország irányában – sikerült nacionalistábbként pozicionálnia magát, mint az amúgy is nacionalista jobboldali ellenzéknek. Minden belgrádi vagy budapesti támadás csak segít Milanovicnak abban, hogy bár sikertelen kormányfő, azt elfeledtesse, és a nemzet védelmezőjének szerepében tetszelegjen. (Nem véletlen, hogy a budapesti külügygyel ellentétben a belgrádi külügy nem adja alá a lovat.)
A szeptember végén tartott zágrábi kampánygyűlésén Milanovic már azt kiabálta, hogy pártja neve, az SDP nem is azt jelenti, hogy Szociáldemokrata Párt, hanem „Stranka domoljuba i patriota”, azaz „hazaszerető és patrióta párt”, majd elkezdte öklével csapkodni az asztalt, és azt ordíttatta, hogy „Hrvatska, Hrvatska, Hrvatska”. (Aki teheti, keressen rá a felvételre az interneten: elég ijesztő látvány, különösen egy állítólag baloldali politikus esetében.) Ehhez képest nincs az a nacionalista jobboldal, amely hazaszeretőbbnek tűnhet – pedig a HDZ választási koalícióját eleve Hazaszerető Koalíciónak hívják.
Milanovic a budapesti diplomácia támadásaira még otrombább módon lőhet vissza. Október elején azt nyilatkozta, hogy „miniszterelnökének hála, ma Magyarország Európa vakbele”. (Az MTI a sajtószemléjében kifelejtette az idézetből a „miniszterelnökének hála” kitételt, mintha Magyarország önmagában lenne „Európa vakbele”. Ez persze nem védi a nyilatkozatot; a milanovici mondat a legsötétebb balkáni stílust képviseli, így még a jugoszláv háború idején se beszéltek egymásról a szemben álló felek.) Milanovic ráadásul – pedig ez aztán tényleg nem jellemző a horvát politikára – előrángathatta a „magyar kártyát” is a kampányban.
Az említett vakbeles interjúnak volt egy még fontosabb része, aminek a jelentőségét az MTI láthatóan nem fogta fel, mert nem idézte. Milanovic azt mondta ugyanis Magyarországra a visegrádiak balatonfüredi tanácskozására látogató horvát jobboldali államfő, Kolinda Grabar-Kitarovic kapcsán, hogy „én Zoran Milanovic vagyok, és nem Khuen-Héderváry”. Khuen-Héderváry húsz éven át (1883 és 1903 között) volt horvát bán. A balos és nacionalista horvát történetírásban horvátfaló, magyarosító politikusként jelenik meg rendszeresen, holott a horvátul is kiválóan beszélő politikust számos horvát is támogatta. Ők voltak az úgynevezett madjaronok, azaz a magyarpártiak. Milanovic tehát gyakorlatilag lemadjaronozta a horvát jobboldalt – és vele szemben önmagát a horvát függetlenségpárti hagyományban helyezte el. (A horvátok vádja, miszerint Khuen-Héderváry magyarosított volna, persze nem igaz, a vasút kivételével sehol nem volt kötelező a magyar nyelv, ráadásul Khuen-Héderváry bánsága alatt nagyot fejlődött az addig igencsak elmaradott Horvát-Szlavónország. Ha kellett, akár Tisza Kálmánnal szemben is megvédte a horvát érdekeket a később magyar miniszterelnökké kinevezett Khuen-Héderváry.)
Lehet, hogy a Fidesz azt hiszi, kemény nyilatkozataival árt Milanovicnak, és a HDZ-nek segít. De épp ellenkező a helyzet. Ha így folytatja a magyar külügy, a Fidesz megnyeri a vesztes helyzetből induló horvát baloldalnak a választást. A HDZ-nek talán meg kellene kérnie magyar testvérpártját, hogy legalább a választásokig már ne „segítsen”.
A szerző jogász, újságíró
