Díjeső csúszós utakon

Némely hazánkfia alapítvány élén megfényezi magát ismert emberek nevével.

Nem tudom, ki hogy van vele, én úgy gondolom, hogy egy díj alapítását meg kell előznie az óhajtott adományozás hevületén túl némi gondolkodásnak, azaz több okos és hiteles ember közös szellemi erőfeszítésének. Az átgondolandók közt ott kell lennie az anyagi alapok megteremtésének is, hiszen ha már díjazásról beszélünk, a delikvensnek mégis illik valami többet adni a meleg kézfogásnál. Annál is inkább, mert hiszen ezekben az esetekben kivételes teljesítményekről van szó, olyan emberek tevékenységének elismeréséről, akik sportban, művészetben, tudományban vagy bármi egyébben jóval az átlagon felül teljesítenek, s ekként szereztek nevet maguknak. A mindennapi ember a maga józan eszével az elismerés anyagi kifejeződését feltételezi is, ha már egyszer díjról, díjak átadásáról esik szó.

Pedig ez korántsem evidencia, a jobboldalon bizonyosan nem, ezt sok-sok ismerősöm és kollégám esetével tanúsíthatom.

Tegyük nyilvánvalóvá: a magánalapítású, különböző szervezetek, társaságok által összehozott „díjaknak” sokszor még az elnevezésük sem teljesen jogos. (Hogy milyen fellengzős elnevezéseket képesek kitalálni a díjalapítók, az legyen egy másik jegyzet témája.) Mindannyian tudjuk, hogy a Kossuth-díj, a Széchenyi-díj, a József Attila-díj pénzösszeggel jár, amelynek nagyságán a mindenkori kormány az infláció mértékéhez képest, amennyiben szükséges, módosít. Nem tudom, mennyire köztudott, de témánkba vág, hogy az állami kitüntetések közt is igen tekintélyesnek mondható Corvin-lánc nem jár pénzösszeggel, nem is nevezik díjnak. A Corvin-lánc birtokosai viszont, mint az a tizenkét tagú testület honlapjáról kiderül, állást foglalhatnak „a magyar művelődést és oktatást érintő kérdésekben” (amire amúgy bárkinek módja van, de a Corvin-lánc birtokosa észrevételeit nyilván komolyabb súllyal teheti meg), továbbá megnevezhetnek saját szakterületükön egy-egy alkotó tehetséget, akik három éven keresztül havi félmillió forint ösztöndíjban részesülnek. A magas állami kitüntetés, amelyet az első Orbán-kormány támasztott fel a Horthy-korszakból, a szocialista kormányok idején szünetelt, pedig az a fiatal vagy a középnemzedékhez tartozó tudós, művész, akit egy Corvin-lánc-tulajdonos kijelölt hároméves ösztöndíjra, nagyon jelentős egzisztenciális segítséget kapott. Más kérdés, hogy hazai tudósainknak, alkotóművészeinknek csak egy része él jó körülmények közt, más részük azonban anyagi természetű gondokkal küzd. Ezen nincs mit csodálkozni; aki nem ért valamit, hasonlítsa össze az egyetemek rektorainak fizetését az oktatókéival, s rögvest megvilágosodik. Szép dolog volt tehát egy tekintélyes összegű ösztöndíj-adományozási jogot adni a kitüntetetteknek, de hogy életszínvonal és valódi polgárosodás terén milyen káosz van itthon, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egyik kitüntetett tudós kínos módon a saját fiának akarta adományozni az ösztöndíjat.

Egy magántársaság természetesen ilyen ösztöndíjadási joggal senkit sem ruházhat fel, és ez nem is lenne kívánatos. Ami az lenne: nagyobb önmérséklet a díjalapításban, és lelkiismeretesség az anyagi háttér megteremtésében. Senki nem ítélne el egy alapítványt azért, mert pár évre felfüggeszti díjadományozási tevékenységét. Bármennyire is kínos ez a téma, a sok ellentmondásos tapasztalat birtokában meg kell állapítani: a megszámlálhatatlan díjnak, amelyeket jobb sorsra érdemes, gyakran a szerényebbnél is szerényebb képességű, de bizonyos kapcsolatokkal bíró, és más kapcsolatok kiépítésében remek önérvényesítést tanúsító polgártársaink adományoznak valamilyen gyorsérlelésű alapítvány kuratóriumi elnöksége vagy tagsága révén, tulajdonképpen nincsen sok értelme. (Bár némely vélemény szerint vannak, akik egészen jól megélnek a nekik semmibe sem kerülő, de hírnevet hozó, és a mecénásság látszatát keltő díjalapításaikból.)

Azért is érdemes határozott véleményt kialakítani ebben a kérdésben, mert senkinek sem jó, ha elharapózik ez a díj nélküli díjosztósdi. Lassan már olyan, mint egy járvány: a nagyzolás fertőzése. Védekezés ellene egyelőre nincs. Díjat alapíthat a lelkes műpártolótól kezdve a dilettáns írón át az MSZMP-ből a Fideszbe átnyergelt bármelyik percemberke. Már most leszögezem: bizonyosan vannak köztük tisztességes szándékú emberek, akik jót akarnak. Olyanok is lehetnek köztük, akiknek minden vágyuk a művészetben, a tudományban vagy a sportban kiemelkedő kedvenceiket személyes közelségből látni a díj nélküli díj átvételekor. De azért ha holnap arról olvasunk hírt, hogy átadták a Polgári Hupikék Törpikék Díjat több jeles alkotónak, ne csodálkozzunk, ha kiderül: Törpapa, a kuratórium elnöke ma pont olyan derék magyar ember, mint amilyen kiválóan szolgált a Kádár-rendszerben. És mivel unokatestvérének, Törpillának jó ideje nincs állása, rittyentettek maguknak egy alapítványt, ahol a középkorú hölgy titkárnő lehet.

A díjazás ugyanis ma, különösen a jobboldalon, nem arról szól, akinek a nevét egy ország, de a szakmája kiváltképp ismeri, s akinek valóban kiemelkedő a tevékenysége. A díjazások ma arról szólnak, hogy azok a kevéssé ismert hazánkfiai, akik ügyvédeikkel vagy anélkül alapítványokat gründolnak, megfényezik magukat azoknak az ismert embereknek a nevével, akiknek úgymond díjakat adományoznak. Ki gondolná, hogy ma már vannak a jobboldalon úgynevezett díjalapító-sztahanovisták, akik életük során nem egy, nem két, hanem akár tíz díjat alapítottak. Szellemi és kulturális életünkről sokat elmond, hogy ezek az emberek egészen idáig nem váltak köznevetség tárgyaivá. Sőt – ezt szomorúan írom le – ezek a buzgó-nyüzsgő emberek minden, a műveletlenségére büszke kulturális irányításnak politikai irányultságától függetlenül kifejezetten hasznosak, szinte jól jönnek. Hiszen hasonló a hasonlónak örül. A sajtó a díjtalan díjosztásról így is, úgy is hírt ad, a fotósok fényképeznek, az oklevél jól látszik, a plakettet a képzőművész haver előre megcsinálta, mi a gond?

Vannak olyan „díjalapítók”, akiknek kezdetben eszükbe sem jutott, ha már kiváló alkotókat kitüntetnek, azoknak járna is valami szerény összeg, később fűnek-fának, minisztériumoknak írták leveleiket, hogy támogatást kapjanak. Ha pedig sikerült szerezni valamilyen összeget, azt azonnal becsatornázták az alapítvány működtetésébe: Törpilla fizetése, oklevél- és jelvénykészítés, fogadás szervezése, ésatöbbi. Páratlan tehetségű kolléganőm, aki halála előtt nagyon súlyos betegséggel küszködött, utolsó éveiben több ilyen „díjat” is kapott. Végighallgattam keserű mondatait arról, mennyire számított arra a szerény összegre (százezer forint), amelyet a szépnevű alapítványtól remélt: orvosokra, gondozónőre, takarításra és taxira költött volna, hiszen már a járás is nehezére esett, egyedül nem is tudott közlekedni. A díjátadáson közölték vele, hogy eddig valóban járt a fenti összeg a díjazottnak, de most már nincs rá pénz az alapítvány működtetése miatt.

Lenne egy javaslatom. Először is, aki díjat akar alapítani, az gondolja át nagyon, mi is a célja. És csak akkor vállalkozzon rá, ha ezt önzetlenül teszi, azokért az emberekért, akik rendkívüli tevékenységükkel megmutatták a világnak, mire képesek. Ne adjon díjat az, aki képtelen a díjazás anyagi hátterét megteremteni. Ha pedig az alapítványa szűkölködik, függessze fel az adományozást. Az még mindig jobb, mint neves, komoly szellemi teljesítményt adó, hírnévre, ismertségre szert tett embereket megalázni.