Egy segélymunkás dilemmája

A migránsok közt akadnak, akik a márkajelzést keresik a kapott ruhákon.

Két napot a szerb–horvát határon töltöttem a héten a migránsoknak meleg ruhát osztó csapat tagjaként: az Erdélyi Gyülekezet és a Székely Szeretetszolgálat gondolta úgy, hogy van tennivalója a Magyarországot immár elkerülő krízisben.

Érdekes az Erdélyi Gyülekezet története: amikor a nyolcvanas évek végén egyre több magyar menekült érkezett Ceausescu Romániájából Budapestre, sokak támogatását Németh Géza református lelkész (Németh Zsolt fideszes parlamenti képviselő édesapja) vállalta. A menekültsegítő misszió 1990-ben önálló egyházként bejegyzett gyülekezetté alakult. A Reménység Szigetének nevezett egykori katonai telepen nem csak a magyarországinál gazdagabb erdélyi liturgikus istentiszteleteket tartanak, de nem feledkeztek meg a karitatív feladatokról sem. Az évek során többek között sok ezer olyan határon túli magyarnak adtak kedvezményes szállást, akit (vagy akinek a hozzátartozóját) Budapesten gyógykezeltek.

Érthető, ha a gyülekezet vezetője, Zalatnay István református lelkész úgy gondolta, van tennivalójuk az utóbbi évtizedek legnagyobb migrációs krízisében. Többlépcsős tervet készítettek: a nemzeti összetartozás jegyében segíteni akarnak azoknak a délvidéki gazdáknak, akik kárt szenvedtek a válság első szakaszának idején, amikor az emberáradat Bácskán keresztül csörtetett át a vágyott Nyugat felé. A másik, nem kevéssé fontos lépcső az októberi zimankóban érkező menedékkérők segítése – főleg a kisgyerekekre való tekintettel – meleg ruhával.

Hétfő reggel alaposan megpakolt járművekkel indultunk el Sid városa felé. A gyerekeknek bélelt csizmákat és cipőket, meleg kabátokat vittünk, a felnőtteknek az új zoknik és sapkák mellett a büntetés-végrehajtástól kapott kék posztókabátokat – aki fázik, az nem törődik a divattal. A Székely Szeretetszolgálat részéről is értékes adomány lapult a dobozokban: olyan professzionális síkabátok, melyeket arra terveztek, hogy a viselője sokmínuszos hidegben is tudjon a szabad ég alatt dolgozni. Ezek Amerikából érkeztek, denveri sípályákon használták azok dolgozói, és modellváltás idején nem dobják ki a feleslegessé vált darabokat, hanem egy amerikai magyarnak, Megyesi Jenőnek köszönhetően elküldik a Kárpát-medencébe. Úgy döntöttünk, hogy ezeket a segítőknek adjuk, vagyis azokat az önkénteseket öltöztetjük fel, akik a hidegben fél napokat állnak az út mentén, segítve az átutazó menekülteket.

A szerbiai Berekszó (Berkaszovo) és a horvát Bábafalva (Bapska) falucskák között soha nem volt hivatalos átkelőhely. Az egykori Jugoszlávia idején aszfaltozott út kötötte össze a két települést, de ahogy szétesett az ország a kilencvenes években, egy lezárt sorompó került az útra (és persze aknák a határra a háború miatt, de azokat azóta felszedték). A szerb hatóságok döntése volt, hogy a közeli határátkelőhelyeket, amelyeken komoly személy- és még fontosabb teherforgalom zajlik, nem zavarják meg a migránsáradattal, ezért ide nyitnak ideiglenes átkelőpontot a menekülteknek. A macedón határtól buszokkal érkezőket az átlépési ponttól másfél kilométerre teszi le a jármű, így az emberáradatnak egy dombon kell felkaptatnia. Az út mentén a különféle segélyszervezetek kínálják a „portékáikat” kis asztalokról: meleg tea, gyümölcsök, tisztálkodószerek, ruhanemű, konzervek, bébiétel, pelenka és sok minden más. Cseh baloldali virággyerekek egy csoportja úgy gondolta, innen már csak a Che Guevara-dalok hiányoznak, ezért gitározó és éneklő csapattal próbálták lelkesíteni az elcsigázott embereket. A menekültek úgy vonultak át ezen a szakaszon, mintha svédasztalos reggeli lenne hosszú sorban feltálalva – ami kell nekik a természetesen ingyen kínált dolgokból, azt elveszik az asztalokról. Ide álltunk be mi is a meleg ruhákkal, szemben velünk a helyi Vöröskereszt konténeréből higiéniai csomagot, mellettük pedig a berekszói ortodox plébánia önkéntes fiataljai halkonzervet és zsemlét osztottak az embereknek.

A migránsokat szállító autóbuszok összevissza érkeznek, ezért érkezésünk után majd három órát tétlenségre voltunk kárhoztatva. Meglehetősen frusztráló érzés volt ott topogni a hidegben, fölöslegesnek gondolva magunkat. Jobb híján egymást segítettük: akinek meleg teája volt, azzal ment körbe, cserébe halkonzervet kapott, vagy egy sapkát a fázós fülére – mi is kiosztottuk a profi kabátokat azoknak, akik nagyon dideregtek. Sötétedés után, fél hat körül aztán megérkezett az első busz, majd egymás után a többi, és beindult a pörgés: a gyerekruháknak és -csizmáknak óriási keletje lett, de a csípős hideg miatt jól fogytak a büntetés-végrehajtástól kapott kék posztókabátok is. Megrázó dolog szembesülni ekkora emberáradattal – érkezett idős, vak ember is, akit fiatal társa vezetett, jött arcát félig elvesztett fiatal, és akadt olyan, aki papucsban gyalogolt, és meleg zoknit kért a kékülő lábára. Láttam egy nagyon idős nénit, akit kerekes székben tolt egy önkéntes – napokkal később egy angol nyelvű híradóban láttam viszont, Horvátországból a riporter arról beszélt, hogy a százöt éves afgán asszony a boldogabb jövő reményében Svédországba készül családjával.

Nem tagadhatom el azt sem, hogy az emberáradatnak két arca van: a segítségre szoruló szerencsétlenek mellett bőven érkeztek olyanok is, akik a márkajelzést keresték a kitett ruhákon, és ha azok nem voltak kellőképpen divatosak, undorodva fordultak el, és temetkeztek vissza az okostelefonjukba. Elgondolkodtató a pazarlás is: sokan felmarkoltak valamit az asztalokról, ami első pillanatra érdekesnek tűnt számukra, hogy aztán húsz méterrel odébb eldobják – reggel az út szélén köbméterszám lehetett összeszedni bontatlan pelenkát, kekszet, sebtében levetett ruhát. Komoly dilemmahelyzet ez a segélyezőnek is – egyfelől keresztényi kötelesség segíteni a szenvedő embereknek (különösen a fél Európán végigvonszolt gyereknek), ugyanakkor rossz érzés arra gondolni, hogy a vadonatúj ruhát egy országgal arrébb kidobják, mert kapnak helyette csillogóbbat. XXI. századi trauma ez, a fogyasztói társadalom ironikus megjelenése egy krízishelyzetben.

Olyan, mint egy kiadós gyomorrontás, amikor ehetünk bármit, az csak átrobog a szervezetünkön – itt naponta soktonnányi, eurómilliókba kerülő terméket csócsál meg az emberáradat, és csinál belőle pár kilométerrel arrébb szemetet. És mindez mennyire frusztráló lehet a térségben élő, nem kis számú szegény, nélkülöző őslakosnak – többüket láttam, amint a szeméthalmokból pokrócot, bontatlan élelmiszercsomagot, használható ruhaneműt guberáltak.

Nekem még az is eszembe jutott: ha itt, a vágyott világ határán arra szocializáljuk az érkezőket, hogy minden ingyen van, és kedves emberek várják őket, akkor mi lesz majd Németországban a megérkezés után? A menekülttáborban, ahol nem lesz minden lépésre új zokni, meleg pulóver, elfogadja majd a menedékkérő, hogy még sincs kolbászból a kerítés, hanem mindenért keményen meg kell dolgozni? Vagy esetleg elveszi később is fizetés nélkül – szupermarketből, kertes családi ház udvaráról, netán a járókelők zsebéből – azt, amiről úgy gondolja, hogy jár neki?

Nehéz kérdések ezek, nem tudom rájuk a választ. Írás közben belenéztem a híradóba: már Szlovéniában van egy kislány, akinek a lábára mi adtunk meleg csizmát. A határon feltorlódott tömegben volt, épp banánt dobott feléje egy osztrák katona. Pár hete egy szendvicset dobáló magyar rendőr miatt rajtunk csámcsogott a fél világ