Egyenlők és egyenlőbbek

Mikor nyert meg háborút egy nő? – a feministák szerint Földi kérdése maga a konzervatív álláspont. Tévednek.

Ezt követte a kilencvenes években induló harmadik hullám, amely – minekutána a korábbi, választójogra és egyenlő bánásmódhoz való jogra vonatkozó célok legalábbis de jure megvalósultak – már teljesen eltávolodott az eredeti céloktól. Ez érthető, hiszen minden mozgalom halála, ha győz a forradalom: utána muszáj valamilyen pótcselekvést találnia, amellyel létjogosultságát bizonyíthatja. A mozgalom a nőkkel szembeni elnyomás jeleinek kényszeres keresgélése során találkozott a szintén hasonlóban utazó genderideológiával, amely újabb dimenziókat nyitott meg a feminizmus előtt. Most már rá lehetett mutatni a „rejtett, de annál erőteljesebb férfiuralmi tendenciákra” – valahogy úgy, ahogy a szovjetrendszerben a politikai tisztogatások idején újabb és újabb elvtársakról derült ki, hogy valójában imperialista kémek. Így a feminizmus és a genderideológia összefogásából egy rendkívül agresszív szellemi térhódítás vette kezdetét, a tisztogatás terévé téve nemcsak az iskolákat és munkahelyeket, hanem még magát a nyelvet is.

A feminizmus hajnalán bármilyen radikális módszerekhez nyúltak is a szüfrazsettek, az ő céljuk az egyenlőség elérése volt, nem a kvótarendszerek vagy a gendersemleges óvodák bevezetése. Kérdés, ők mit szólnának a Femen-aktivisták olyan megmozdulásaihoz, mint például a köztéri betlehemek szétverése szexuális segédeszközökkel. Vagy hogy tetszene nekik az a kettős játék, amit egyes női politikusok folytatnak, amikor női mivoltukból, családanyaimázsukból politikai tőkét kovácsolnak, miközben minden más esetben elutasítják a nemi sztereotípiákat.

Azóta azonban számtalan fórumon sulykolják azt a valóságtól igen elrugaszkodott elképzelést, hogy az új hullámos feminizmus az előző kettőből szervesen következik. Ez azonban csak egy mondvacsinált jogutódlás. Ha bármiféle örökségről beszélhetünk, az esetükben legfeljebb az olyan szélsőbaloldali hagyományok továbbélése, mint a kvótaalapú társadalommérnökösködés. A feminizmusra mindenekelőtt a radikális mozgalmaknál megfigyelhető szelektív látásmód és az egyenlőség nevében követelt privilégiumok logikája a jellemző.

Ezalatt a valamivel több mint három és fél milliárd nő képviseletét maguknak vindikáló mozgalmárok féligazságokkal és ügyes szóhasználattal a jóhiszemű tömegek számára is fogyaszthatóvá tették céljaikat. Ilyen a női kvóta ötlete, amelynek lényege, hogy a vállalatok felső vezetésében, a törvényhozásban és ízlés szerint egyéb nyilvános tereken megjelenő személyek legalább negyven százaléka nő legyen (felső korlát általában nincs meghatározva). Másképp fogalmazva: ezeket a pozíciókat legfeljebb hatvan százalékban tölthetik be férfiak. Történelmi szemszögből nézve pedig ez az elképzelés – amelyet támogatói nemes célok eléréséhez szükséges, ideiglenes rossznak tartanak – megdöbbentő hasonlóságot mutat a totalitárius államokra jellemző kvótarendszerekkel, amelyeket a saját korukban szintén a haladás receptjeként tálaltak.

A numerus clausus etnikai alapon szelektált, a Magyarországon lakó nemzetiségek arányában határozta meg az egyes „népfajokhoz” tartozók számára az egyetemi felvételi helyek arányát. Ugyanígy járt el – immár a szülők társadalmi hovatartozása alapján – 1948 és 1962 között a magyarországi kommunista diktatúra. Természetesen mindkét rendszer egyenlőségre, igazságosságra és hasonló magasztos elvekre hivatkozott, csakúgy, mint a női kvóta hívei teszik manapság, amikor a magas presztízsű pozíciók újraosztását követelik, ezúttal nemi alapon. A parlamenti kvóta, amelyet számos nyugat-európai ország bevezetett, még valamilyen szinten igazolhatónak tűnik. Elvégre mégiscsak a nők alkotják a lakosság ötven százalékát, és ehhez képest a tíz százalék körüli számarányuk például a magyar törvényhozásban valóban alacsony.

Azonban magánvállalatokat kötelezni arra, hogy bizonyos százalékban nőket alkalmazzanak felső vezetésükben, nem csak a cég ügyeibe való durva beavatkozás, de teljesen ellentmond a piaci logikának is: így amellett, hogy sokszor pusztán nemi megkülönböztetés alapján hozna hátrányos helyzetbe alkalmas férfijelölteket adott állások betöltésére, az egyéni erőből boldogulni tudó nőkre is óriási morális csapást mérne. Számos hölgyismerősömtől hallottam, hogy a kvótarendszer bevezetése gyakorlatilag megsemmisítené minden erőfeszítésüket, amelyeknek köszönhetően sikeressé váltak; hiszen hiába építettek impozáns karriert, örökre rájuk égne a „kvótanő” bélyege. Ami pedig a társadalmi egyenlőtlenségeket illeti, nem ártana megvizsgálni a társadalom egészét egy szűk csoport helyett.

A KSH 2011-es adatai szerint igaz, hogy a felsővezetői pozíciókban férfidominancia van, de ugyanez igaz a társadalom alsó harmadára – olyannyira, hogy a hajléktalanoknak már nyolcvan százaléka férfi. A nők jellemzően a rangsor közepén helyezkednek el, kevesebb realizált karrierlehetőséggel, de mindenképpen nagyobb szociális biztonságban, mint a férfiak. Nyilván a kvótarendszer propagálói nem óhajtják az arányosítást kiterjeszteni például a bányászszakmára vagy a mezőgazdasági idénymunkára, így eléggé kilóg az előjogok lólába. Márpedig egy kétségkívül létező, de törvényileg tiltott és morálisan elítélt diszkriminációval szemben egy másik intézményesített és kötelező diszkriminációval harcolni nem biztos, hogy a legbölcsebb megoldás.