Elzúgtak forradalmaink

Nem kell mindennap szabadságharc, van, amikor a civil kurázsi is megteszi.

Forradalmi lelkületű nép vagyunk. Ez akkor is így van, ha forradalmaink többnyire nem voltak sikeresek – „elzúgtak”, mondhatjuk a költővel, kissé szabadon értelmezve szavait. Nemzeti ünnepeink közül kettő is egy-egy hősies, de elbukott szabadságküzdelemnek állít emléket – vannak, akik szerint ez is hozzájárul depresszív lelki alkatunkhoz –, s amit a történelem főutcáján látunk, azzal találkozunk a mellékutcáiban is. A szájhagyomány megőrizte például azt a történetet, amely szerint a XIX. század vége felé Szalay Imre helyi földbirtokos, országgyűlési képviselő vezetésével a Balaton déli partján kikiáltották a Lellei Köztársaságot, s deklarálták függetlenségét a Monarchiától. Az ügyben még a titkosrendőrség is vizsgálatot indított, de mivel azt állapították meg, hogy a politikust és társait csak a balatonlellei Kishegy borai tüzelték fel, megtorlás nem követte az esetet. Más források szerint a „Lellei Köztársaság” megalapításának célja pusztán a helyi fürdőkultúra fellendítése volt, de a fenti legenda is jól mutatja a bennünk élő, forradalom iránti igényt.

Persze ez az igény sokszor csak utólag jelentkezik. Erre világít rá Antall József egyik legtöbbet idézett mondata is: tetszettek volna forradalmat csinálni! Valóban, „nem tetszettünk”, és sokan ma is a túl bársonyos demokratikus átmenetre, a forradalom elmaradására vezetik vissza, hogy a rendszerváltás utáni magyar közélet olyan lett, amilyen. (Valamirevaló forradalom híján még az átmenet pontos megnevezése is mennyi vitát szül: vajon rendszerváltás, rendszerváltozás vagy rendszerváltoztatás történt 1989–1990 fordulóján?) 1956 dicső napjai után a kádári kompromisszumok hosszú évtizedei következtek, s mi nemhogy újabb fegyveres felkelést nem tudtunk produkálni – valljuk be, ez nem is hiányzott senkinek –, de még egy, a lengyel Szolidaritáshoz mérhető társadalmi mozgalommal sem voltunk képesek előrukkolni. Ha valamit, az utóbbit inkább hiányolhatjuk, mint az elmaradt vagy meg sem hirdetett forradalmat. Elég körülnézni térségünkben: Románia a legjobb példa arra, hogy egy (viszonylag) független korrupcióellenes ügyészség mennyivel többet tud tenni a politikai elit alapos megrostálásáért, mint egy vérrel kivívott rendszerváltoztatás.

Az elmaradt forradalom bepótlására való törekvés ettől még sokáig jelen volt a magyar politikában, elsősorban persze a jobboldalon. Míg az első Orbán-kormány még a „több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás” jelszavával látott munkához, addig a második már a szavazófülkékben lezajlott forradalomról beszélt megválasztása után – a lehengerlő eredmény ismeretében inkább több, mint kevesebb joggal. A sikeres fülkeforradalom pedig meg is hozta a maga gyümölcsét, a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, amely a radikális jobboldal számára nem eléggé nemzeti, míg a baloldal szerint hiányzik belőle az együttműködés. Egyvalami biztos: a rendszer. Több politikai elemző is megállapította, hogy a jobboldal által véghezvitt gyökeres közjogi átalakításnak az lett a következménye, hogy az ellenzéki pártok a kormány ellenzékéből a rendszer ellenzékévé váltak: az ő nézőpontjukból már nem elég a kormányt leváltani, hanem gyakorlatilag a teljes alkotmányos berendezkedés átalakítására van szükség, amit a Fidesz értelmezésük szerint önmagára szabott. Így a forradalom – vagy pontosabb, bár kétes emlékeket idéző kifejezéssel élve: az ellenforradalom – iránti igény ma is jelen van a közéletben, csak épp a másik oldalon.

Ez az igény azonban jelenleg egyáltalán nem mondható elsöprőnek, aminek oka nem csak az ellenzék gyengeségében, a baloldal töredezettségében keresendő. Hanem inkább a forradalmi ifjúság hiányában, ami pedig elengedhetetlen feltétele annak, hogy a világ kifordíttassék a sarkaiból. Ma a fiatalok jó részét érthető módon nem a közjogi keretek változása foglalkoztatja, hanem saját, nem túl kedvező kilátásaik változatlansága, ami a Nemzeti Együttműködés Rendszere előtt is így volt, és így lesz feltehetőleg azután is. Hiába az új alkotmány – pardon, alaptörvény –, ha ettől nem lesz több munkahely, tisztes megélhetést kínáló fizetés, versenyképes felsőoktatás. Hiába teljesít jobban a magyar gazdaság, ha ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy ismét csak húsz évvel vagyunk lemaradva Nyugat-Európától, és nem huszonöttel. Mégis mit fog csinálni az a fiatal, aki már csak hírből ismeri a rendszerváltás eufóriáját? Aki a felmérések szerint már a demokráciától sem vár semmit, mert megszokta, hogy míg a fölül lévők jönnek-mennek, és visznek, amit csak tudnak, addig ő marad ott, ahol volt. Forradalmat? Ugyan már. Inkább „a bizonytalanok táborát gyarapítja”, ha teheti, elhúz nyugatra, vagy beletörődik, és itthon próbálja kihúzni valahogy.

Mindez persze nem csak a politikán múlik, ez a „kihúzás” összhangban van a korszellemmel is. Hiszen ma az ifjúságot inkább foglalkoztatja az informatikai vagy a gasztroforradalom, mint a politikai. Túl egyszerű és kissé igazságtalan lenne azt mondani, hogy a Corvin közi srácok helyett jönnek a Gozsdu udvari srácok, a bulinegyed forradalmárai, akik kikiáltják a VII. Kerületi Köztársaságot, és legalább szombat estére deklarálják függetlenségét a valóságtól. De sajnos van benne igazság, ahogy abban is, hogy a politikai cselekvés helyét egyre inkább átveszi a virtuális tetszésnyilvánítás. Ennek eklatáns példája, hogy Bokros Lajos Modern Magyarország Mozgalma online tüntetést hirdetett október 23-ra a www.maradokitthon.hu oldalon (az előre bejelentett meg nem mozdulásra e cikk leadása után került sor, de vélhetően elérte a célját: „résztvevői” otthon maradtak). Ahogy érdemes belegondolni abba is, mi volt az egyetlen olyan ügy, amely számottevő méretű – és minden pártigyekezet ellenére valóban civil – fiatal tömeget vitt utcára az elmúlt öt évben. Talán a felsőoktatás vagy az egészségügy helyzete, netán a recsegő-ropogó nyugdíjrendszer? Nem, az internet esetleges drágulása. Hiszen ha (megfizethető) net van, akkor minden van: letöltés, megosztás, karosszékből is letudható politikai cselekvés. Ami persze nem cselekvés, sőt maga a nem-cselekvés.

Talán mégsem forradalmi lelkületű nép a magyar? Vagy épp ellenkezőleg: annyira azok lennénk, hogy nem is érjük be kevesebbel, mint egy mindent elsöprő forradalommal? Akár a bal-, akár a jobboldal van kormányon, hajlamosak vagyunk az első sérelemnél diktatúrát kiáltani, aztán várjuk, hogy jöjjön, aki eltörli az egészet a föld színéről. Addig is minek ugráljunk: jobb csendben maradni, illegalitásba vonulni. Pedig többnyire nem forradalomra lenne szükség, hanem egyszerű civil kurázsira, mint akár az említett internetadó elleni tüntetés esetében (ami nem egy új ellenzéki mozgalom zászlóbontása volt, és csak a baloldali pártok teljes reménytelenségét mutatja, hogy annyian szerették volna annak látni). Jó lenne, ha ez gyakrabban megmutatkozna, más, fontosabb ügyekben is. Mert ez teszi egyértelművé – nem csak számunkra, számára is –, meddig mehet el a mindenkori hatalom.

Civil kurázsi nélkül nincs az az intézményi vagy közjogi változás, amely képes lenne visszaadni a magyaroknak a demokráciába vetett, mára alaposan megkopott hitüket. Szabadságharcra viszont nincs szükség minden nap. Amikor elzúgott forradalmaink hőseire emlékezünk, gondoljunk arra is, ők azért küzdöttek, hogy nekünk ne kelljen folyton forradalmat csinálnunk.