Az Indul a bakterház című filmklasszikusnak van egy fontos jelenete. A bakter anyósa – akinek karakterében semmi respektálnivaló nincs – megpróbálja tiszteletre tanítani Bendegúzt, a tehénpásztort, aki a boszorkányszerű teremtést hol gúnyosan nénémasszonynak, hol egyszerűen csak nyanyának hívja. „Tán letörne a szád, ha azt mondanád: ténsasszony?” – kérdezi a gyerektől. Bendegúz azonban nem hajlik a szép szóra, és így felel: „Felőlem aztán boldogságos ifiasszonynak is hívathatja magát, nyanya!”
A könyvet 1943-ban adták ki, a filmet pedig 1979-ben forgatták. Olyan korszakokban, amikor – a két rendszer nyilvánvaló különbségeitől eltekintve – az eufemizmus, azaz a szószépítés világos elvárás volt az államhatalomtól. A szavak egy része olyan alaptevékenységekhez kötődött, mint az intézményesített lopás, amit akkoriban „rekvirálásnak” vagy „szocialista megőrzésre való átvételnek” hívtak. Vagy ott voltak a nagyhatalmak, amelyek érdekszférájába kerültünk: ’45 előtt „német bajtársaink”, utána „a baráti Szovjetunió”, a kommunista diktatúrák pedig szívesen hivatkoztak magukra „népi demokráciákként”.
A szóhazugságokra épülő kommunikáció azóta sem tűnt el, csak finomodott. Mai, nyugatos változata a rendszerváltás után vette át a szocialista eufemizmus helyét. Az új, közös vízió ideológiája a politikai korrektség lett, a szocialista erkölcs helyébe a demokratikus elköteleződés lépett. Térítő menedzser-papjaival a szentséges Piac marketinges szószépítő felekezete is helyet követelt magának. Új kulcsfogalmak születtek, a törvényes lopás neve például „privatizáció” lett. Így jött létre Eufémia utópisztikus közössége, ahol már semmi sem azt jelenti, amit korábban. Az új utópiában a hőn áhított nyugati álom farmernadrággal, hamburgerrel és whiskyvel együtt mindenki számára elérhető – eltekintve attól, hogy az ezek közül valóban elérhető áron kapható termékeket farmernak, hamburgernek és whiskynek nevezni épp olyan eufemizmus, mint a diktatúrát népi demokráciának.
Apropó, népek és demokrácia: Eufémiában az a legszebb, hogy minden embercsoport, amely nem tartozik a korábban privilegizáltak közé – nem fehér bőrű, nem heteroszexuális, nem keresztény, nem dolgozik, vagy nem legálisan tartózkodik az országban –, nevet változtathat. Általában akkor, ha – olykor „hivatalból kirendelt” – véleményformálói úgy érzik, hogy a tapasztalatok, pardon, az előítéletek miatt a csoport elnevezése negatív jelentéstartalommal terhelt. Ekkor levedlik magukról, mint kígyó a bőrét, és közlik: mától ez az elnevezés sértő, ezért tilos használni – legalábbis annak, aki nem akarja kiírni magát a szalonképes, polkorrekt valóságból. Így aztán mind beláthatjuk, mekkora hibát követtünk el korábban az olyan tipikus kirekesztő mondatok leírásával, mint például: „illegális bevándorlók özönlötték el a magyar autópályákat”. Offenzív, félelemkeltő állítmány megbélyegző alannyal, és a jelző – nos, mint tudjuk, a jelzők a fasizmus melegágyai.
Amikor Orwell megalkotta az újbeszél fogalmát, nem tudhatta, hogy a nyelv kisajátítása micsoda karriert fog befutni még a következő évszázadban is. Azóta, hogy a „még nem regisztrált közel-keleti vendégek megtalálták útjukat közös autó- és gyalogospályáinkon”, újabb mérföldkőhöz értünk. Annak érdekében, hogy Eufémiát új lakói is otthonuknak érezzék, a közösség nevét Eufemisztánra változtatták. Mint látható, a fejlődést egyszerűen nem lehet megállítani. Már csak az örök Bendegúzokat kellene elhallgattatni valahogy.
