Hosszú hétvége

Az ötvenes években egy egész ország szenvedett a valódi diktatúra igája alatt.

És tudod-e, hogy az „ellenforradalom” szót eredetileg a forradalmárok mondták ki azok akciójára, akik vissza akarták állítani a kommunista országlást? Emlékszik valaki a családodból az Igazság nevű újságra? Amelynek a főszerkesztőjét a megtorlás idején, 1957 nyarán halálra ítélték, s amely ítéletet csak nemzetközi nyomásra enyhítették életfogytiglanra? Ez a lap írta 1956. november 5-én, a szovjetek bevonulása másnapján, hogy a „vérző, megtépett ruhájú Budapesten ( ) Ellenforradalmár restaurátorok maroknyi csoportja ellen kért segítséget a Kádár-kormány.” Nyilvánvalóan ők, a tankokat behívó kommunisták voltak az ellenforradalmárok, hiszen ők lövettek, ők reménykedtek a szovjet csapatokban, mert rettegtek, igen, az az öt százalék valóban rettegett, amiért túlságosan is benne volt a rendszer működtetésében. A kommunisták azonban tanulékonyak, és nagyon szeretik saját jellemzőiket gyorsan ráragasztani a megvádolt ellenfélre: még ki sem végezték az első forradalmárt, a kádárista propaganda azonnal átvette az „ellenforradalmár” fogalmat saját használatra. Hosszú évtizedeken át ezt a meghatározást kellett használnia mindenkinek, akinek ötvenhatról szavai voltak.

Nem voltak róla szavaink. Hiszen már az is gyanús lett a megélhetési ideológusoknak, a (munkától) függetlenített párttitkároknak, ha valaki nem volt képes azt állítani, hogy október 23-án „ellenforradalom” zajlott, és „56-os eseményeket” írt helyette. A sors fintora, hogy ma meg sok esetben azok írnak „56-os eseményekről”, akik a lelkük mélyén a forradalmat tagadják.

A Nyugat fáradhatatlanul lázított. Hiú reményeket keltett az éteren át, emberek tömegét vezette félre – aztán meg a szó szoros értelmében neki az ellenségnek. Része és felelőssége volt abban, hogy emberek Molotov-koktéllal mentek neki a szovjet tankoknak, aztán meg az osztrák határnak. Megszámlálhatatlanul sok ember a kommunista magyar rögvalóság fölött mennyei magasságokban képzelte el a Nyugat civilizációs eszményeit. Gyerekek indultak el nyugatra, a Hanság mocsarai felé, s ha leszedték őket a teherautóról vagy a vonatról, a rendőrség attól kezdve figyelte és megbízhatatlanként tartotta számon az egész családot.

De ki nem megbízhatatlan egy olyan országban, ahol 1950 és 1953 között másfél millió állampolgár, azaz minden harmadik felnőttkorú ellen eljárás indult?

Az idő tájt a sarokgarnitúra szót nem is ismertük. Akinek nagyon jól ment, két heverőt vásárolt, s azokat sarokra állítva áldozott a kényelemnek. No, nem azokra a napokra gondolok, amikor pincébe húzódott a pesti lakosság, és mint tizenkét évvel korábban, az ostrom idején, berendezkedett a föld alatti létre. Ötvenhat novemberében másokhoz hasonlóan a mi családunk is négy napig volt a pincében. Nagyon fáztam. Mivel még a fűtési szezon előtt voltunk, a vásárolt tűzifa meg a brikett szinte megtöltötte a szűk pincerekeszt. Ezen a briketthegyen kellett aludnom, és bár nagyon kicsi voltam még, ahogy megmozdultam, megindult alattam a tojásbrikett. Utálatos volt, ki tud jól aludni egy hegyomláson?

Hegyomlás volt az egész ország. Mindent láttam, de még semmit sem érthettem. Minden kép belém vésődött, és (szüleim későbbi tanácsára) semmire se volt szabad emlékeznem. Jung jegyzi meg egy tanulmányában, amelyet a csaló lélektanáról írt: „Annak van legjobb esélye a megmaradásra, amit elfojtunk, ugyanis a tudattalanban a tapasztalat szerint semmi nem korrigálódik.”

Hogy ötvenhatra miként emlékeznek az újabb nemzedékek, arról keveset tudok. Azt viszont tudom, hogy generációmnak, s főleg azoknak az idősebbeknek, akik már felfogták értelmükkel, mi is történik Magyarországon, alapélményük lett az elfojtás. Ami állami parancs volt. És Jung által most értettem meg, hogy miért élik át ezek a generációk teljesebben ötvenhat emlékét, mint akiknek már a szabad Magyarországon nyílt ki az értelmük a dolgok megértésére. Nem csak a részvétel miatti átélés lehet elsődleges élmény – a kötelező hallgatás is azzá változott. Ötvenhat emlékét olyan mélyre temettük, hogy ott aztán nem korrigálhatta senki és semmi. Lényegének elhallgatása minél többször történt meg nyilvánosan, annál jobban visszhangzott bennünk ez a dátum. Ezért is vettem észre, s láttam olyan groteszknek a wellnessre hívó, október 23-i hosszú hétvégét. Egyetemista koromban ezen a napon pont annyi hazugság hangzott el hivatalos fórumokról, mint tíz évvel korábban, vagy akár egy évtizeddel később. De ha a füstös presszók valamelyikében fölemeltük a fekete címkés cseresznyepálinkával teli poharat, ha senki egy szót sem szólt, akkor is tudtuk, mire iszunk. Ezen a napon másképpen csendültek össze a poharak.

Régi feljegyzésekben olvastam, hogy a török hódítás idején (s ez itt most nem muszlimellenes propaganda, nyugodjon meg a liberális értelmiség) a falvakban az emberek nyár derekán, amikor néhány folyómeder kiszáradt, a törökök érkezése előtt oda ásták el a keresztény templomok harangjait. Jött az ősz, a folyómeder megtelt vízzel, s a faluban mindenki tudta, hogy a közös harang ott lent van, biztonságos mélyben. Voltak, akik éjjelenként hallani vélték a zúgását.

Bár a harangokat azóta kiástuk, ezekben a mélységekben maradt ötvenhat emléke. És a mai nagy harangozások közepette ne féljünk meghallani azt a hangot, amelyik csak bennünk szól.