Az ember általában naiv és gyanútlan. Péntek reggel volt, kiléptem házunk kapuján s hirtelen szokatlanul szabadnak éreztem magam. Talán száz évvel korábban, megépítésekor lehetett olyan nyugalmasan széles, levegős a Nagykörút, mint 1990. október 26-án, a taxisblokádra virradóan. A forgalom leállt, a levegő kitisztult, s még valami bágyadt napfény is ránk vigyorgott az őszi felhők közül, mert szabadnak lenni sokkal kellemesebb napsütésben, mint zuhogó esőben. Sétáltam egy nagyot, s először csak az tűnt fel, hogy a legtöbb ember élvezi a hirtelen támadt tágasságot. Ám egy idő után arra lettem figyelmes, hogy a csemegeüzletek előtt tanácstalan és indulatos emberek csoportosulnak. Elfogyott a kenyér, s hogy érkezik-e új szállítmány, azt nem tudta senki. Nem is tudhatták, hiszen minden sarkon úttorlaszok álltak, s hogy a kenyérszállítókat átengedik-e, azt csak a jó ég tudhatta. S megvilágosodott bennem a városlakók régi igazsága: ha pénteken délelőtt nem lehet kenyeret kapni, akkor nagyon nagy baj van.
Délután egy torlaszon kellett átkelnem. Fiatal férfiak ültek a motorháztetőkön, fújták a füstöt, s szemmel láthatóan unatkoztak. Kapóra jött nekik egy magányos gyalogos, akit lehetett vegzálni. „Hova, hova?” – kérdezték. „Semmi közük hozzá!” – válaszoltam készségesen. „Nocsak, vigyázz magadra, haver ” – mondták, végül inzultus nélkül átengedtek. Elgondolkodtam: minek ahhoz néhány nyegle, simlis alak engedélye, hogy a főváros forgalmas útján átkeljek az egyik oldalról a másikra? Ezek lennének napjaink szabadságharcosai (ahogy a tévé és a rádió addigra már kinevezte őket)? Miféle szabadságot fuvaroznak ezek nekünk? Alig pár órája tart a blokád, de máris visszaélnek hirtelen támadt hatalmukkal. Beteg világ az, ahol néhány ügyeskedő jeleníti meg a nép érdekeit.
Délelőtt Horváth Balázs belügyminiszter, aki a kórházban fekvő Antall Józsefet is helyettesítette, bejelenti, hogy a taxisok akciója törvénytelen, de a kormány nem hátrál meg, és minden törvényes eszközzel helyreállítja a rendet. Ám miután tárgyalt Göncz Árpád köztársasági elnökkel és Barna Sándor vezérőrnaggyal, Budapest rendőrfőkapitányával, csak ennyit nyilatkozik: „Nem lesz erőszak.” A kivezényelt rendőröket visszavonják a hidakról, s ahogy visszatérnek a laktanyájukba, a taxisok eltorlaszolják annak a bejáratát is. Göncz a fegyveres erők főparancsnokaként megtiltotta, hogy a honvédséget rendfenntartó feladatra használják, ugyanakkor meggyőzte Barna főkapitányt is, hogy a rendőrség nevében tagadja meg a kormány utasításainak végrehajtását.
Gyakorlatilag a teljes magyar haderőt megbénították. Ha akkor például szerb barátaink úgy döntenek, hogy megszállják az országot, kényelmesen megtehették volna. Nekik nem lettek volna skrupulusaik ledózerolni az úttorlaszokat. Ha történt volna valami efféle, akkor valóban a köztársasági elnök lép elő a fegyveres erők főparancsnokává, de békeidőben pont olyan civil, akár egy szolgálatmegtagadó. A torlaszokon nyüzsögtek az SZDSZ-es aktivisták. Szolidaritásukról és támogatásukról biztosították a taxisokat, kitartásra buzdították őket. Az SZDSZ megnyerte a néhány nappal korábban tartott önkormányzati választásokat, közismert politikusai élvezték az újonnan jött népszerűséget. A párt vezetősége nyilatkozatot adott ki, amelynek üzenete aligha félreérthető: „Ez a kormány nem alkalmas arra, hogy az országot kivezesse a súlyos válságból. Az országnak haladéktalanul felkészült, a lakosság bizalmát megszerezni képes kormányra van szüksége, mert most már nem csupán a benzin áráról van szó.” Azt nem mondták ki, kikre gondolnak felkészült, a lakosság bizalmát élvező önkormányzati erőként, de senkinek nem voltak kétségei. Néhány év múlva megjelent egy könyv. (Majdnem) Halott újságíró nem hazudik címmel, Szatmári Jenő István tollából. A szerző, aki a blokád idején a Pesti Hírlap munkatársa volt, s írása alapján az egész országban egyedül ismerte és képviselte a teljes igazságot, szemtanúként állította, hogy Pető Iván az SZDSZ Mérleg utcai székházából rádiótelefonon irányította a taxisokat. Állítása szerint Petőt felhívta a fővárosi tanács vb-tikára (Szigetvári Péter) s panaszkodott, hogy nem erről volt szó! Előzetesen abban állapodtak meg, hogy a főváros közszolgáltatást végző járműveit átengedik a blokádon, de a XVII. kerületben leállítottak egy hullaszállítót. Erre Pető felkapott egy telefont, és a torlasz parancsnokát leteremtette, akár a pengős malacot. „Az anyátok jó istenit!” – üvöltött Pető – „Hát nem megmondtam, hogy kit kell átengedni és kit nem!” A taxis szabadkozott és bocsánatot kért. Mindezt Szatmári szeme láttára és füle hallatára. Igaz, a szerző olyan dokumentumokkal kereste fel Petőt, amelyek minden kétséget kizáróan azt bizonyították, hogy nincs üzemanyaghiány, sőt rengeteg feleslegünk van, amit ráadásul exportálunk is. Szerinte az áremelés oka a kormány pénzéhsége volt.
Mindenesetre Szatmári Jenő István visszaemlékezése a legmeggyőzőbb bizonyítéka annak a feltételezésnek, hogy a taxisblokádot az SZDSZ szervezte és irányította. Annyi azonban bizonyos, hogy az SZDSZ támogatása még magabiztosabbá, még gátlástalanabbá tette a taxisokat. Tárgyaló delegációjuk kijelentette, csak akkor folytatják a megbeszéléseket, ha a kormány felfüggeszti az áremelést. A többi párt közül az MSZP a taxisok mellett foglalt állást, míg Torgyán József szokása szerint újfent nagyot alakított. Azt mondta, hogy a kormány pártállami módszereket használ, de ha rendőri intézkedésre kerülne sor, akkor ő személyesen felmegy a hídra, és azt fogja a rendőrök szemébe vágni, hogy: „Tisztítsátok meg tőlem is az országot.” Erre a heroikus mozzanatra nem került sor. A Fidesz a kormányt tette felelőssé, de hangsúlyozta, nem szabad olyan helyzetet kialakítani, amelyre az előre hozott választás lenne az egyetlen megoldás. Szombaton az egyházi vezetők is megbékélésre és türelemre intettek. Szükség is volt a türelemre, mert délután a televízió és a rádió többször is, adását megszakítva jelentette be, hogy megszületett a megállapodás. Az ilyen reményt ébresztő álhírek tovább növelték a feszültséget, hiszen a kezdeti lakossági szimpátia egyre inkább türelmetlenségbe fordult.
Vasárnap reggel a tömegközlekedés blokádját feloldották, de a többi jármű közlekedését továbbra is akadályozták. Aznap összeült az Országos Érdekegyeztető Tanács, amely a munkavállalók, a munkaadók és a kormány képviselőiből állt. Vitájukat élőben közvetítette a televízió, ami egyáltalán nem segítette a megállapodás mielőbbi létrejöttét. A munkavállalóknak és a munkaadóknak ritka alkalom volt a nagy nyilvánosság előtti szereplésre. (A kormánytagok már megszokták az efféle felhajtást.) Közben Göncz Árpád teljes büntetlenséget ígért a megmozdulás résztvevőinek. Államfőként ehhez volt joga, csak hatalma nem, mert a megelőlegezett amnesztiát a parlamentnek meg kellett szavaznia. (Megszavazták.) Kormánypárti tüntetők vonultak a Parlamenthez, majd onnan a tárgyalásnak helyet adó Munkaügyi Minisztérium elé. A blokádisták azonnal ellentüntetést szerveztek, de túl kevesen voltak, s némi gyalázkodásnál többre nem futotta az erejükből. Az esti órákban megegyeztek, miszerint a kormány 12 forinttal csökkenti a benzin és a gázolaj árát.
Hétfőn újra füstös és büdös volt a körúti levegő. Lelélegezni sem kellett, magától megtelt vele az ember tüdeje. Kivételesen jólesett.
