Kis magyar tahológia

Minden művészet, de az irodalom különösen sokat szenved attól, ha ideológiai mércével mérik.

Mindig abból van káosz, ha kétféle dolog összekeveredik. Jó példa erre Dippold Pál kirohanása látszólag a göteborgi eset ellen, valójában pedig Esterházy Péter ellen. Az igazságot nem érdemes összekeverni hamisságokkal, mert nem kevesebb igazság lesz belőle, hanem valami rémséges dolog, amihez nem lehet viszonyulni. Az, ahogyan Göteborgban bántak a magyarokkal egy kulturális rendezvényen, ahová írók voltak hivatalosak, elég gyalázatos dolog, és maguk a házigazdák tehetnek róla, hogy az ember gyanakodjék: egyáltalán mi közük ezeknek az embereknek a kultúrához, ha egy ilyen rendezvényt arra használnak fel, hogy belénk törüljék a lábukat? Minden művészet, de az irodalom különösen sokat szenved attól, ha ideológiai mércével mérik. Ezért én az irodalomra vonatkozóan igyekszem sosem használni a baloldali és a jobboldali kategóriákat, mert úgy gondolom, ezek csak zavart keltenek, az irodalmi érték egy másik, jóval magasabb szinten értékelhető.

Néha érdemes megvárni, amíg ellobban az összecsapás indulat-lángja, kidühöngi magát a sok kommentelő, akiket nem zavar, hogy Dippold szintjén maradva rontanak neki a jegyzetírónak. De a méreg, amivel telítve van a cikk, mégiscsak szétszivárgott, és nem lehet szó nélkül hagyni. Dippold írásából süt a sértettség. Nem jó kiindulópont. Az olvasó megérzi, és rögtön megcsappan az érdeklődése. A cikk elején Lázár Ervin nyomán meghatározza írói célját: „a semmiből saját mindenséget teremteni.” Szép szavak, de ha az életmű nem szavatol a lady biztonságáért, akkor veszett fejsze nyele marad a jegyzetíró kezében. Dippoldnak tehát fáj, hogy őt nem hívták el Göteborgba, arra a rendezvényre, amelyet egyébként (nem alap nélkül) a sárga földig lehord. De ha valamiről azt állítom, hogy egy rossz kocsma, akkor nem kérem számon, hogy engem oda miért nem hívtak sörözni. Dippold kifejezett rosszindulattal közöl Esterházy leveléből egy mondatot, amely szerint: „Hogy mi az irodalom, azt negyvenöt év után is (azóta van toll a kezemben) nehezen tudnám megmondani.” Ez mindenesetre tisztességesebb mondat, mint újrahasznosítani mások gondolatait a semmiből teremtett mindenségről. Mondhatnám, ez a mondat nekem már szavatol a lady biztonságáért.

Teljesen mindegy a dolog lényege szempontjából, hogy Dippold tudta-e, Esterházy nem krétát evett rossz nebulóként, hogy fölmenjen a láza, és igazolása legyen, amiért nem volt ott a göteborgi vircsafton. Nem jól érvel az, aki Esterházy súlyos betegségét emlegeti, mert ha csak szénanáthája lenne, Dippoldnak akkor sem lenne joga így írni Esterházyról. Dippold írásának tehát legjobb esetben az lehetne a címe: Mi, tahók.
Lássuk be, ez megint egy Mozart–Salieri-konfliktus. A művészet már csak ilyen: igazságosan igazságtalan, mint a Teremtő. Az egyik művelőjének két marékkal mér, a másiknak nem ad semmit. Az egyik tüneményes tehetség, a másik pedig görcsös erőlködéssel dolgozik hasztalan önnön íróimázsán. Esterházy nem szorul az én védelmemre. Még azt sem állítom, hogy nekem a publicisztikájából mindig minden a szívem szerint való volt. De ahogy Dosztojevszkijt nem azzal mérem, hogyan változott a véleménye hosszú száműzetése után a cár atyuskáról, és Iszaak Babelt sem annak alapján méltatnám, hogy miért nem ítélte el kategorikusan a Vörös Hadsereg viselt dolgait, és nekem Adyhoz sem nyújt támpontot viszonya a szabadkőművesekhez, vagy hogy mennyit ivott, úgy Esterházyt is, aki meg akarja ismerni, kezdje mondjuk A szív segédigéivel vagy a Harmonia Caelestisszel, a folytatás már adódni fog. Dippold pedig küzdjön meg a semmivel, amiből soha nem lesz mindenség.