Közel-keleti törésvonalak

A Közel-Kelet ma bellum omnium contra omnes – mindenki harca mindenki ellen.

A közel-keleti viszonyokat talán egy olyan sakktáblaként lehetne legtalálóbban jellemezni, amelyen egyszerre nem két fél, hanem esetleg négy-hat is játszik, ilyen-olyan szövetségben hol egymással, hol egymás ellen. A térség vagy félezer évig többé-kevésbé békében élt az Oszmán Birodalomban, azonban az ipari forradalom hatására megerősödött Nyugat a birodalmat fokozatosan visszaszorította, előbb a Balkánról, majd az első világháborút követően a Közel-Keletről is. A háború vége felé a franciák és az angolok – az oroszok hallgatólagos egyetértésével – felosztották egymás között a Közel-Keletet; ez volt az úgynevezett Sykes–Picot-egyezmény, amely a két tárgyaló diplomatáról, az angol Sir Mark Sykesról és a francia Francois Georges-Picot-ról kapta a nevét. Bár az egyezményből Szovjet-Oroszország végül kiszállt, a franciák és az angolok a Népszövetség segítségével érvényt tudtak szerezni követeléseiknek, és a Közel-Kelet érdekszférákra és ezen belül országokra való felosztása a Sykes–Picot-egyezmény szerint valósult meg.

Ebben a felosztásban, amely természetesen nem vette figyelembe a térség etnikai és vallási különbségeit, a kurdok jártak a legrosszabbul. Ezt a jelenleg negyvenmillió főt számláló ősi népet, amelynek az első világháború utáni sevres-i békeszerződés értelmében független államiságot kellett volna kapnia, végül négy ország – Irán, Szíria, Törökország, Irak – között osztották fel. Amikor a Közel-Kelet mesterségesen létrehozott államai fokozatosan függetlenekké váltak, az etnikai és vallási megosztottság miatt a belső rendet nem lehetett másképp fenntartani, mint erőskezű diktátorok segítségével, ami aztán alapot szolgáltatott a „demokratikus értékeket” valló Nyugatnak, hogy katonailag beavatkozzon, és sokszorosan annyi civil lakossal végezzen, mint amennyit uralmuk fenntartása érdekében a diktátorok megöltek. A második világháború után függetlenné vált közel-keleti államokban lezajlott katonai puccsok általában nem szolgálták a Nyugat érdekeit, részben azért, mert a kialakult kétpólusú világrendben kiegyensúlyozottabb politikát kívántak folytatni, részben azért, mert az addig nyugati érdekeltségek kezében lévő erőforrásokat – különösen a kőolaj-kitermelést – saját ellenőrzésük alá vették. Ezért aztán amikor az arab világon végigsöprő, a mindig is meglévő, de elfojtott belső ellentéteket felszínre hozó forradalmi mozgalmak elkezdődtek, a Nyugat sietett a saját érdekeinek megfelelően katonailag is beavatkozni. Ám hamarosan kiderült, hogy e beavatkozások nem hozták meg a kívánt eredményeket, sokkal inkább beláthatatlan kimenetelű káoszt teremtettek az egész térségben.

Ez különösen vonatkozik Szíriára, ahol a jelenleg zajló háborúban minimálisan hat tengely mentén lehet meghúzni azokat a törésvonalakat, amelyek az érdekellentétek kialakulásához vezettek, és amelyek a háború vagy az esetleges béke kimenetelét befolyásolhatják. Ezek egyike az évezredes belső megosztottság az iszlám szunnita és síita ága között. A szíriai síita kormányt támogatja a síita Irán és az ugyancsak síita libanoni Hezbollah szervezet. Ezzel szemben állnak a szaúdiak, a törökök és az izraeliek. Egy másik, a vallási megosztottsággal szoros kapcsolatban álló törésvonal a közel-keleti regionális hatalmi vetélkedés Irán, Szaúd-Arábia és Törökország között, miközben a szétesett Irak már nem számottevő politikai tényező. Egy harmadik törésvonal a kurd érdekek mentén húzható meg, ez a nép most elérkezettnek érzi az időt, hogy megkísérelje az önálló államiság megvalósítását, amit leginkább a húszmilliós kurd népességgel rendelkező Törökország ellenez. Izrael a legnagyobb fenyegetést Iránban és a Hezbollahban látja, az oroszok pedig, akiket a NATO terjeszkedésével kapcsolatban becsaptak, most jó lehetőséget látnak arra, hogy a káoszban megerősítsék földközi-tengeri jelenlétüket – bár egyetlen szíriai támaszpontjuk aligha ellensúlyozhatja azt a mintegy ezer amerikait, amely behálózza az egész világot, és Oroszországot is körbeveszi. Mindeközben szinte teljesen szabad teret kapott az Iszlám Állam, amelynek legfőbb célja a Közel-Keletet imperialista érdekek szerint felosztó Sykes–Picot-egyezmény semmissé tétele és a térség egységes iszlám állammá való átalakítása.

A Közel-Kelet ma bellum omnium contra omnes – mindenki harca mindenki ellen. Fogas kérdés, hogy ezen a furcsa sakktáblán végül ki lesz a győztes.