Traumaselejtező

A török gól után nagyon nehéz lesz újra fellobbantani a szalmalángot a pótselejtezőkre.

Nem tudom, hogy saját emlékem-e, vagy csak a családi rendezvényeken előadott, évről évre duzzadó elbeszélés miatt látom élesen magam előtt a következő jelenetet: áll a kis Kollár Árpád a fürdőkádban anyaszült meztelenül, és torkaszakadtából üvölt. A családi legendárium szerint a félidőben olyan hisztériarohamot kaptam, hogy csak a zuhanyrózsa segítségével sikerült úgy-ahogy lecsillapítani. És ekkor még csak null-háromra állt a dögletes magyar–szovjet.

A hideg zuhany nyilván hatásos volt, végül is abbahagytam az üvöltést, legfeljebb befelé üvöltök néha. Viszont azóta is Irapuato foglya vagyok.

Perverz módon minden tétmeccset megnéztem 1986 óta. Minden egyes selejtezőt, azaz csak majdnem, hiszen az életösztön azért bennem is pislákol. Ökölszabály: csak addig követem a szappanoperát, amíg van sansz a kijutásra.

Az örök varázsszó a matematikai esély.

Mazochista vagyok, tudom, de nekem ez jutott. Már nem vádaskodom, nem szidom a csapatot. Görgetem magam előtt fegyelmezetten édesapám testamentumát. Mondhatnám persze, hogy huszonkilenc pocsékba ment év. Mégis, inkább huszonkilenc végigreménykedett, végigszurkolt év.

Annyi kudarc után, az üvöltő valóság ellenére is képes vagyok elhinni minden újabb selejtezőkör előtt, hogy talán most mégis. Hogy mégsem fogok úgy meghalni, hogy ne látnám még egyszer a válogatottat világversenyen. Hogy csak azután rágják le a férgek csontomról a húst, hogy újra hat gólt kaptunk egy világbajnokságon.

Mindeközben méltósággal viselem a családom és a barátok részvétteljes pillantásait. Ők, a romlatlanok ezt a mániát valami még éppen kezelhető pszichés defektusnak tartják. Végül is tudják, tanulták az iskolában, hogy az írók nem teljesen normális emberek.

Azért persze én sem őrültem meg teljesen. Azt a néhány másfél órát leszámítva az év 365 napjának minden percében tudom, hogy veszett ügyet szolgálok.

Hiába a rossz struktúrába betalicskázott pénz, a méregdrága falusi stadionok, amíg az utánpótlásban nem lesz radikális változás, amíg a vastagbőrű magyar edzők és idézőjelbe tett szakemberek uralják a pályákat, semmi sem fog változni. Így az Úristen pénze, de az összes adóforintunk sem lesz elég soha. Ráadásul a kórtüneten nem javítana egy szerencsés kijutás sem.

Azonban kilencven percig mindez nem érdekel. Az sem, hogy a fiúk Kis Grófót hallgatnak az öltözőben vagy Laibachot, hogy hány kiló zselét kennek a hajukra. Csak az, hogy a jó kapuba rúgják-e a labdát, mert ez sem szokott mindig sikerülni.

Most is rutinszerűen elkapott a gépszíj. Meccsek előtt behűtöttem a sört, a gyerekekkel lenyomtuk párszor a riariát, rohangásztunk egy kicsit a zászlóval a lakásban.

Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy annyira komolyra fordult az a matematikai esély, mint még soha. Őrült módon számolgatok, Spanyolországnak szurkolok, Lettországnak szurkolok, Izlandnak szurkolok, hátha összehozzák nekünk a kijutást érő legjobb harmadik helyet.

Mindhiába.

A török gól után nagyon nehéz lesz újra fellobbantani a szalmalángot a pótselejtezőkre. Mert most elhittem a továbbjutást, nemcsak kilencven percre, hanem tényleg. Nehéz lesz, de nekem nyilván nincs más választásom. Már megvannak az érveim is. Így legalább nem mások kaparják ki a gesztenyét, a norvégok ellen újra a saját kezünkben van a sorsunk.

Azért tanultam édesapám hibájából. Nem vettem könyvjelzőt a gyerekeknek, nem örökítettem tovább a traumát. A hatéves lányom egyszer azzal vigasztalt: jó, ha győzünk, de az is jó, ha nem. Megsimogattam a fejét, de nagyon szépen megkértem, hogy a biztonság kedvéért kicsit menjen ki a szobából, de rögtön.

A szerző író