Édesapámtól kaptam egy zöld könyvjelzőt 1986-ban. Egy tatabányai sakkversenyről hozta magával, pontosabban hexasakkversenyről. Volt olyan, hogy hexasakk, bizony. Ez szinte olyan, mint a sakk, de mégsem. Hatszögletű mezőkkel tagolt hatszögletű táblán játszották, három bástyával, három lóval és három futóval. Olyan kreatúra volt ez a „látványsportok” evolúciós zsákutcájában, mint a South Parkban a Medvedisznóember vagy a Pom Pomban az Órarugógerincű Felpattanó.
Hatévesen még csak tanultam a betűket, mégse kaphattam volna nagyobb ajándékot ennél a könyvjelzőnél. Egyrészt egyenesen Magyarországról érkezett, az pedig már valami, másrészt a magyar válogatott volt rajta. Ha most azt mondom, magyar válogatott, korántsem evidens, hogy milyen sportról van szó. Na de akkor még.
Szép sorban rajta volt a nemzet tizenegye. Legfelül Disztl Péter bozontos képével, alatta meggyszín mezben Détári, Esterházy és a többiek. Természetesen nem hiányzott róla dr. Mezey György sem, avagy a Dottore, akiről nemrég tudtam meg, hogy maga is bácskai születésű. Bele is sápadtam rendesen, mardosott a homályos kollektív bűntudat.
Emlékszem, már az is hihetetlen volt, hogy valakit úgy hívnak, hogy Disztl. Itt kezdődött a különös nevű kapusokhoz való vonzódásom. A legtöbb kortársammal ellentétben én nem arról fantáziáltam ezentúl, hogy csatár leszek, hanem világhírű kapus.
Utólag abszurdnak hat, de jobban örültem ennek a könyvjelzőnek, mint a magyar–brazilos rugósfocinak, amit azért rendesen csapágyasra hajtottunk. A kis műanyag figurák sorra kidőltek a játék hevében. Úgy lehetett jót bombázni velük, ha annyira hátrahúztuk őket, hogy érintette a fejük a pályát. Pattantak el a rugók rendesen, csapágygolyó sem maradt a háznál, mindet ellövöldöztük. Ilyen volt akkor a FIFA ’86.
Ez a tatabányai apróság volt az én Pandora-szelencém, amely dögvészt és pusztulást hozott patyolat lelkemre. Megfertőzött a magyar válogatottal. A súlyos terhet pedig azóta is makacsul görgetem magam előtt.
Hiszen alighogy a csapat feltétlen rajongója lettem, mely ekkor egy rejtélyes statisztikai misztikum folytán a világranglista vezetője volt, egyből jött a hideg zuhany. Irapuato, a vesztőhely, melyet azóta megannyi balladában megénekeltek már.
Nem tudom, hogy saját emlékem-e, vagy csak a családi rendezvényeken előadott, évről évre duzzadó elbeszélés miatt látom élesen magam előtt a következő jelenetet: áll a kis Kollár Árpád a fürdőkádban anyaszült meztelenül, és torkaszakadtából üvölt. A családi legendárium szerint a félidőben olyan hisztériarohamot kaptam, hogy csak a zuhanyrózsa segítségével sikerült úgy-ahogy lecsillapítani. És ekkor még csak null-háromra állt a dögletes magyar–szovjet.
A hideg zuhany nyilván hatásos volt, végül is abbahagytam az üvöltést, legfeljebb befelé üvöltök néha. Viszont azóta is Irapuato foglya vagyok.
Perverz módon minden tétmeccset megnéztem 1986 óta. Minden egyes selejtezőt, azaz csak majdnem, hiszen az életösztön azért bennem is pislákol. Ökölszabály: csak addig követem a szappanoperát, amíg van sansz a kijutásra.
Az örök varázsszó a matematikai esély.
Mazochista vagyok, tudom, de nekem ez jutott. Már nem vádaskodom, nem szidom a csapatot. Görgetem magam előtt fegyelmezetten édesapám testamentumát. Mondhatnám persze, hogy huszonkilenc pocsékba ment év. Mégis, inkább huszonkilenc végigreménykedett, végigszurkolt év.
Annyi kudarc után, az üvöltő valóság ellenére is képes vagyok elhinni minden újabb selejtezőkör előtt, hogy talán most mégis. Hogy mégsem fogok úgy meghalni, hogy ne látnám még egyszer a válogatottat világversenyen. Hogy csak azután rágják le a férgek csontomról a húst, hogy újra hat gólt kaptunk egy világbajnokságon.
Mindeközben méltósággal viselem a családom és a barátok részvétteljes pillantásait. Ők, a romlatlanok ezt a mániát valami még éppen kezelhető pszichés defektusnak tartják. Végül is tudják, tanulták az iskolában, hogy az írók nem teljesen normális emberek.
Azért persze én sem őrültem meg teljesen. Azt a néhány másfél órát leszámítva az év 365 napjának minden percében tudom, hogy veszett ügyet szolgálok.
Hiába a rossz struktúrába betalicskázott pénz, a méregdrága falusi stadionok, amíg az utánpótlásban nem lesz radikális változás, amíg a vastagbőrű magyar edzők és idézőjelbe tett szakemberek uralják a pályákat, semmi sem fog változni. Így az Úristen pénze, de az összes adóforintunk sem lesz elég soha. Ráadásul a kórtüneten nem javítana egy szerencsés kijutás sem.
Azonban kilencven percig mindez nem érdekel. Az sem, hogy a fiúk Kis Grófót hallgatnak az öltözőben vagy Laibachot, hogy hány kiló zselét kennek a hajukra. Csak az, hogy a jó kapuba rúgják-e a labdát, mert ez sem szokott mindig sikerülni.
Most is rutinszerűen elkapott a gépszíj. Meccsek előtt behűtöttem a sört, a gyerekekkel lenyomtuk párszor a riariát, rohangásztunk egy kicsit a zászlóval a lakásban.
Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy annyira komolyra fordult az a matematikai esély, mint még soha. Őrült módon számolgatok, Spanyolországnak szurkolok, Lettországnak szurkolok, Izlandnak szurkolok, hátha összehozzák nekünk a kijutást érő legjobb harmadik helyet.
Mindhiába.
A török gól után nagyon nehéz lesz újra fellobbantani a szalmalángot a pótselejtezőkre. Mert most elhittem a továbbjutást, nemcsak kilencven percre, hanem tényleg. Nehéz lesz, de nekem nyilván nincs más választásom. Már megvannak az érveim is. Így legalább nem mások kaparják ki a gesztenyét, a norvégok ellen újra a saját kezünkben van a sorsunk.
Azért tanultam édesapám hibájából. Nem vettem könyvjelzőt a gyerekeknek, nem örökítettem tovább a traumát. A hatéves lányom egyszer azzal vigasztalt: jó, ha győzünk, de az is jó, ha nem. Megsimogattam a fejét, de nagyon szépen megkértem, hogy a biztonság kedvéért kicsit menjen ki a szobából, de rögtön.
A szerző író
