Az ember, ha szemtől szembe ócsárolják, tud védekezni. Még ha abban a pillanatban elnyomják a hangját, akkor is tudatában van saját igazának. Ha viszont hamis dilemmával skatulyáznak be, ahol csak két kategória van, és csak arról dönthetünk, melyikbe tartoznánk inkább, majd centiről centire szűkítik rajtunk a skatulyát, szükségképpen elbizonytalanodunk.
Nemrég részt vettem egy tárgyalástechnikai gyakorlaton, ahol a koordinátor szándékosan konfliktusos témát dobott be: a migránskérdést. Az első szemérmeskedő mondatok után kiderült, hogy véleményemmel kisebbségben vagyok. A koordinátor rövidesen elnevezte a két körvonalazódó csoportot: mivel én Európa befogadóképességéről és a beérkezők szűréséről beszéltem – természetesen fenntartva, hogy valahogy segíteni kell rajtuk –, megkaptam a semleges ízű „racionalista” címkét. Mások Magyarország szégyenéről, az európaiak elállatiasodásáról, és arról értekeztek, hogy mindenkinek joga van a jobb élethez. Ők lettek a „humanisták”, beleértve magát a koordinátort is.
Akkor nem tűnt fel, hogy ezzel a kategorizálással az emberbaráti gondolatvilágon kívülre kerültem, lelketlen technokrataként lettem azonosítva. Sőt, az igazat megvallva még örültem is, hogy a véleményem alapján legalább nem ellenséges, hanem csak hűvösen távolságtartó címkét kaptam.
De micsoda ereje van ezeknek a kategóriáknak! Magamra vettem a „racionalista” köpenyt, és attól kezdve a vitában csak gazdasági szempontú vagy kulturális identitással kapcsolatos érveket hoztam fel. A címkével eldőlt: az én úgymond keresztényi aggodalmam a migránsok életéért nem legitim, hiszen nem születhet humanista megfontolásból, mert az az ő asztaluk. Furcsa újraértelmezése volt ez a hallgatás spiráljának, de öntudatlanul is hagytam, hogy működjön. Működött is: örökké pártokon és szervezeteken kívüli, jobboldali konzervatívként már rég hozzászoktam, hogy véleményemmel mindenhonnan kilógok a sorból. Ez 2010 után még inkább így volt, mert a „fülkeforradalom” utáni bizalomvesztés – illetve az, hogy ez mindenkinél más ütemben következett be – az egy oldalon állók közé is szakadékokat repesztett.
Valami mellett – vagy valami ellen. Az emberek nagy része szeret pártokban és alapvető ideológiákban gondolkodni. Még akkor is, ha ezek ma, a kommunikáció mindenekfelettisége korában sokszor csak épp ilyen jelszó- és címkefelhőket jelentenek. Mindenre cetli kerül, és kemény verseny folyik, hogy a sok közül melyik az „érvényes”. Jelszóharc, szimbólumháború folyik, a dolgok létező valósága pedig már alig számít.
A mára szintén jelképpé vált kerítést már születése előtt elkeresztelték vasfüggönynek ellenzői, azt sugallva, hogy ez egy hermetikus határzár lesz. De még a támogatói közül is sokan elfogadták ezt a címkét, és azon az alapon kezdtek érvelni mellette, hogy az majd kívül tarthat minden bevándorlót. Pedig a száraz tény az, hogy ez nem vasfüggöny, hanem egy egyszerű drótkerítés. Európa biztonságát védi, a szükséges arányossággal: a határainkon belépőket a legálisan használható, ellenőrzött átkelő pontokhoz tereli. Ez a valóság, a kerítés pedig a támogatói részéről sem szorul rá, hogy fals analógiákkal mentegessék. Hogy olyan családokat elválasztó, állig felfegyverzett, tűzparanccsal ellátott katonákkal védett halálfalak felemlegetésével akarják legitimálni, mint az amerikai vagy az izraeli határzárak.
Merni kell néha kilépni a címkefelhővilágokból, és meglátni a valóság arcát. Mert bár az emberi természet sztereotípiákra hajlamos, ha már mindenáron címkézünk, legalább vegyük a fáradságot, és írjuk meg őket magunknak. Ne hagyjuk, hogy más tegye ránk.
