Nem teljesen idegen a valóságtól a Dr. Strangelove című hidegháborús szatíra torz tükre, amelyben az államhatalmak küzdelmébe a Coca-Cola-automata is beleszól, mert ugyebár akarva-akaratlanul, de a Coca-Cola is formálójává vált a világnak. Sőt, ahogy az idő telik, a hidegháborús viszonyok között felemlített szatirikus példa mintha egyre közelebb állna a valósághoz.
A Foreign Affairs magazin cikke szerint nemrégiben az egyesült államokbeli Eli Lilly gyógyszerfejlesztő világvállalat szellemi tulajdonának megnyirbálására hivatkozva perbe fogta Kanadát az Észak-amerikai Szabad Kereskedelmi Megállapodás (NAFTA) bírói fóruma előtt. A vita a hiperaktivitásra, valamint egyes pszichiátriai megbetegedésekre gyógyírt kínáló termékeit érinti, melyek szellemi monopóliumát a kanadai bíróságok egy olyan doktrína alapján érvénytelenítették, amely a hasznosíthatóság, vagyis a termékek gyógyhatásának alaposabb igazolását követeli meg.
Maradva az amerikai kontinensen, ám más iparágakat vizsgálva, hasonló nemzetközi perekkel találkozhatunk. A Seven Sistersként, vagyis a hét testvérként ismert olajvállalati óriások egyike, az amerikai Chevron Ecuadorral áll perben az amerikai– ecuadori kétoldalú beruházásvédelmi egyezmény nemzetközi fóruma előtt. Vitájuk oka pedig nem más, mint a Chevronnal szembeni elmarasztaló ítélet, melyet az ecuadori bíróság a Sucumbíos tartományban elterülő Lago Agrio olajmezőt övező területek vízkészletét, termőföldjeit, valamint a helyi őslakosok életfeltételeit ért szennyező és környezetkárosító olajkitermelés miatt hozott. A bíróság döntése a helyi lakosok panaszaira, évtizedes jogi küzdelmére tett pontot négy évvel ezelőtt. A Chevron olajvállalat azonban nem nyugodott bele az ítéletbe, és immár az ecuadori államot támadja.
Egy másik esetben a Philip Morris International dohánytermékeket gyártó és forgalmazó világvállalat tulajdoni igényét hangoztatva egyszerre három kontinensen is vitába szállt a lakosságuk egészségét védelmezni igyekvő országok kormányaival. Így a Világbank vitarendező fóruma előtt Uruguayjal szembeni legfőbb kifogását abban jelölte meg, hogy a hivatása szerint onkológusprofesszor Tabaré Vázquez elnöksége alatt a kicsiny ország Latin-Amerikában élre tört a dohányzást korlátozó közpolitikák kidolgozása – így többek között a dohánytermékek reklámozásának korlátozása és figyelmeztető feliratok feltüntetése – terén.
Hasonló cipőben jár Ausztrália is. Őt azért fogta perbe az ausztrál felső bíróságok előtt a dohányforgalmazó, mert állítása szerint az újonnan bevezetett dohányzásellenes szabályok miatt a cigarettásdobozokon nem látható a védjegye, ami sérti a tulajdonhoz való jogát. E per nyertese az új egészségügyi politikát bevezető Ausztrália lett. Öröme azonban korainak bizonyult: a Philip Morris nem hagyta annyiban, hanem hongkongi leányvállalatán keresztül egy Hongkong és Ausztrália között korábban megkötött beruházásvédelmi egyezmény alapján működő nemzetközi fórumon igyekszik sarokba szorítani Ausztráliát, mondván, hogy az „kisajátította” termékeit.
Mindeközben Új-Zéland azért késlekedik hasonló egészségvédelmi szabályozás bevezetésével, mert lélegzetét visszafojtva várja, milyen büntetést mérnek Ausztráliára. De a vállalat a világ legszegényebb országa címéért versengő afrikai Togót is perrel fenyegette, amiért hasonló dohányellenes kampány meghirdetésére készült az elmúlt években. Persze küzdelmük közel sem nevezhető egyenlőnek: Togo kicsivel több mint négymilliárd dolláros gazdasága hangyányinak tűnik a vállalatóriás nyolcvanmilliárd dolláros éves bevételével szemben. És a nemzetközi perek sorának ezzel koránt sincs vége.
A különféle nemzetközi vitarendező fórumok előtt a világméretet öltő vállalatláncok és a tevékenységüknek otthont adó államok között zajló perek száma ma már szinte végeláthatatlan. Nagy részük kifejezetten az állami politikákat, jogszabályokat vagy a bírósági döntések érvényét vonja kétségbe. Hasonló aggodalmak sokaságát fogalmazzák meg az október elején véglegesített csendes-óceáni partnerségről szóló nemzetközi szerződés (TPP) kapcsán is, amely a világ eddigi legnagyobb regionális kereskedelmi és beruházásvédelmi szerződésévé válhat, ugyanis tizenkét szerződő állama szolgáltatja a világ termelésének közel negyven százalékát.
Bár a véglegesített szerződés szövegének nagy részét még titok övezi, sokan már régóta kongatják a vészharangot. Így például az egészségügyi területen tevékenykedő Médicines Sans Frontiéres társadalmi szervezet munkatársa, Judit Rius Sanjuan azon aggodalmának ad hangot, hogy a megállapodás megakadályozhatja a részt vevő országok egészségügyi ellátásának javítását célzó közpolitikai intézkedéseket. A szellemi tulajdon védelmének kiterjesztése ugyanis akadályt gördíthet a nélkülözhetetlen gyógyszerek hozzáférhetősége, illetve a generikus gyógyszerek piacra kerülése elé.
Ezeket az aggodalmakat osztja a neves Roosevelt Intézet nevében nyilatkozó Nobel-díjas amerikai közgazdász, Joseph E. Stiglitz is. Az amerikai kongresszusnak címzett nyílt levelében egyenesen azt állítja, hogy a készülő többoldalú beruházásvédelmi szerződések – ideértve az Európát érintő transzatlanti szerződést is – újraírják a gazdaság játékszabályait. Homályos klauzulák alapján nemzetközi választott bírói fórumok szabad belátására bízzák egy-egy ország közpolitikai intézkedéseinek sorsát. De miről is van itt szó pontosan? Mit jelentenek ezek a homályos klauzulák? Mindezek megértéséhez érdemes visszatekinteni a történelemben.
A tőke a gyarmatok korszakában indult világhódító útjára, és ugyan kezdetleges formában, de már ekkor igyekeztek védelmet biztosítani a befektetők számára a fogadó országokban megszerzett tulajdonukat illetően. E tulajdoni védelem ekkor még jellemzően államok közötti ügynek számított, vagyis a vitás kérdéseket a tőke származási és fogadó államai rendezték egymás között főként diplomáciai, rosszabb esetben katonai úton. A II. világháborút követő világrend amerikai építészei azonban már olyan világot rajzoltak, amelyben a világjáró beruházók kiszámíthatóbb és stabilabb védelemre számíthattak – vagyis a kockázatokat mérsékelve indulhattak útnak. Nem csoda, hogy ilyen terveket dédelgettek, hiszen többségükben ők maguk is beruházók vagy a beruházók képviselői voltak. A beruházások védelme ekkortól terjedt ki a fogadó országokban működő vállalatokra: „fair és méltányos bánásmódot” írtak elő, ennek megítélését pedig egy nemzetközi fórum kezébe adták, amely közvetlenül a befektető és a fogadó ország vitájában jár el. A történelemben ekkor fordult elő elsőként, hogy a befektetők közvetlenül léphettek fel államokkal szemben.
A gazdaságok globalizációját mi sem jelzi jobban, mint hogy a beruházásvédelmi szerződések száma robbanásszerű növekedésnek indult: ma már a háromezret is meghaladja, és több mint 170 ország részese valamilyen beruházásvédelmi egyezménynek. A befektetések szerződéses védelmét – a befektetésekkel járó értékteremtéssel és gazdasági fellendüléssel együtt – sokak a nemzetközi jog eddigi legnagyobb sikertörténeteként könyvelik el, ugyanis a szerződések megkötése és a tőkeáramlás növekedése között pozitív a kapcsolat.
A siker azonban mégsem teljes, legalábbis biztosan nem közös. A legutóbbi időkben ugyanis repedések látszódnak e rendszeren: egyre több állam tiltakozik, és kizárja a nemzetközi fórumok ítélkezési lehetőségét, a világméretűvé vált nyilvánosság pedig egyre több kritikával illeti e rendszer méltányosságát. Mintha éppen annak legitimációja kapott volna léket. Nemrégiben megjelent World Order (Világrend) című könyvében Henry Kissinger ezt úgy írja le, hogy a világméretűvé fejlődő gazdaságban az állami szinten rekedt kormányzás jelenti a jelenkor egyik legnagyobb kihívását. Az említett legitimációs hiány egyik legfőbb oka azonban a befektető vállalatok mohóságában lelhető fel. Ugyanis míg korábban jórészt csak a jogtalan kisajátítással szemben igényeltek védelmet, addig ma nyereségük biztosításához a teljes szabályozási környezet évtizedekre történő befagyasztására törekszenek.
A nemzetközi fórumok az úgynevezett stabilizációs klauzulák alapján, mintegy „jogos elvárásként” úgy ítélik meg, hogy a beruházásnak otthont adó közösség szabályai nem akadályozhatják a nyereségszerző tevékenységet. Még akkor sem, ha az államok újonnan hozott szabályai a közösség egészségét, munkavállalóinak biztonságát, védelmét, a közösség kulturális örökségének megőrzését vagy környezetének védelmét segítenék elő. Akkor sem, ha a szegénység csökkentését vagy a közegészség javítását szolgáló közpolitikákat követnek. És akkor sem, ha ez utóbbi értékek védelmét a nemzetközi jog más szabályai, akár emberi jogi normák írják elő. Stiglitz találó hasonlatát idézve: mintha az azbesztgyárak az új egészségvédelmi szabályok bevezetése által előidézett bevételkiesésüket kérnék számon. Mindemellett a beruházásvédelmi jogvita kilátástalansága már önmagában arra sarkallja a beruházásnak otthont adó államokat, hogy emberi jogi kötelezettségeiket inkább akasszák szögre.
Valós a veszélye tehát annak, hogy a beruházásvédelem jelenlegi rendszere nem garantál méltányos egyensúlyt a beruházók elvárásai és az államok emberi jogi felelőssége között. Az egyensúly megteremtéséhez szükséges újragondolni a beruházásvédelmi szabályokat, így különösen átláthatóságukat, az emberi jogoknak megfelelő értelmezésük integrálását, és egységes értelmezésük érdekében közös jogorvoslati rendszer bevezetését. Ha a beruházásvédelem kialakulása a nemzetközi jog legnagyobb sikereként könyvelhető el, akkor megreformálásakor a nemzetközi jog minden bizonynyal a legnagyobb kihívása elé tekint. Enélkül azonban a beruházások sikere aligha lehet közös, értékeik pedig éppen azokat nem gazdagítják, akik otthont nyújtanak a beruházóknak.
A szerző jogász, közgazdász
