Elkeserítő tényekre döbbenhetünk rá, amikor olyan magyarokkal beszélünk, akik külföldön keresik a boldogulásukat. Amiben élünk, amit megszoktunk, azt sokszor a világ legtermészetesebb dolgának tartjuk, s csak akkor figyelünk fel abnormális vonásaira, amikor egy időre külső szemmel látjuk magunkat. Méltatlanul bánik a több százezer külföldi magyar munkavállalóval a közélet: időnként az aktuálpolitikai sárdobálás eszközeivé válnak, amikor a jobb- és baloldal kölcsönösen vádolja egymást azzal, hogy ki a felelős a magyarok tömeges kivándorlásáért. Máskor üres és demagóg ígéretekkel árasztják el a hozzátartozóikat, akik alighanem sohasem fogják feldolgozni, hogy gyermekük vagy unokájuk már csak nyaralni jár haza. De a média sem teszi fel a kérdést, hogy miért bukkan fel minden jelentős külföldi esemény közelében egy magyar – ezt sokszor csak a véletlennek tudjuk be.
A külföldön dolgozó magyarok életének, motivációinak kutatását még a tudomány sem fedezte fel igazán magának. Pedig több tízezres létszámú internetes csoportokba szerveződő honfitársaink nem rejtik véka alá a véleményüket, amikor új otthonukról kérdezzük őket. Mesélnek arról, hogyan helyezkedtek el Angliában, Németországban vagy Ausztriában, milyen szokások vannak odakinn, a honvágyról, s mindenről, ami egy magyar embernek Nyugaton új és meglepő – és ami egy idő után olyan természetessé válik, mint az itteni életünk. Egy-egy ilyen beszélgetés során előbb vagy utóbb eljutunk addig a kérdésig, hogy miért nem jönnek haza Magyarországra. A válaszok ugyan szerteágazók – amit döntéshozóinknak is érdemes lenne elemezniük –, de valamennyi mögött felsejlik az alapvető probléma: a lehetőségek hiánya. És itt nem csak a munkalehetőségre kell gondolnunk, hiszen a külföldön dolgozó magyarok igen nagy hányada hazánkban is találna állást. Arról a tágabb keretről van szó, amely egy egész életet meghatároz.
Ha mégis a munkalehetőséggel indítunk, a külföldön élő magyarok számára csaknem természetessé válik, hogy aki akar, az dolgozik is, miközben nálunk már az is hálát ad a sorsnak, aki olyan állást talál, ahol aprópénzért felmosórongynak használják. Ennél azonban jóval fontosabb – s itt következik a lehetőségek problémája –, hogy Nyugaton az élet természetes velejárója, hogy a jobb teljesítményt díjazzák, legyen szó magasabb fizetésről, előléptetésről vagy egyszerűen elismerésről. Ez akkor válik különösen szembetűnővé, amikor olyan magyarokat kérdezünk, akik egyelőre alacsonyabb életszínvonalon élnek, mint korábban Magyarországon. Jól tudják, hogy elkerülhetetlen ez a fél-egyéves időszak, ezt követően azonban jóval többet hozhatnak ki magukból, mint amire Magyarországon valaha is lehetőségük nyílt volna.
Ők azok, akik életükben már legalább egyszer megtapasztalták, hogy minden erőfeszítésük ellenére képtelenek idehaza érvényesülni, mert gúzsba kötik azok a megkövesedett szokások, amelyekről a magyar társadalom képtelen lemondani. Mindenekelőtt arról, hogy hazánkban az érvényesülés és az előrelépés titka nem a teljesítmény, hanem a kapcsolati háló, amely a legtöbbször nem is szakmai, hanem rokoni-baráti alapú. Aki ebből kilóg, annak már eleve állást sem könnyű szereznie. De munkalehetőséghez jutva sem lesz egyszerűbb a helyzet: az előrejutás általában nem a teljesítményen múlik, hanem a személyes viszonyokon, az intrikákon és számos egyéb olyan tényezőn, ami egy normális világban méregként hatna bármilyen szervezetben.
A munkajog itt csak papíron létezik, s aki ezt egy kicsit is megkapargatja, azt látja, hogy hazánkban minden jogállamiságról szóló lózung ellenére az ököljog és a félelem a fő szervező erő. Ez a légkör erősen kihat a közérzetre is: ahol az ember tudja, hogy a hivatalosan lefektetett szabályok működnek, ott felszabadultabban él és dolgozik, miközben ahol még emberfeletti erővel sem képes előrelépni, ott rezignált belenyugvás lesz úrrá rajta. Nem csoda, hogy oly sokszor halljuk: Nyugaton a negyvenévesek is olyanok, mint a fiatalok, miközben Magyarországon ebben az életkorban már a nyugdíjas éveikre készülnek az emberek.
A magyar társadalom működésének alapja, mondhatni legfontosabb szabályozórendszere az a kapcsolati háló, amelyben rokoni, baráti, érzelmi szálak egyaránt keverednek. Éppen ennek köszönhető, hogy úgy tűnik, Magyarországon valójában sem a diktatúra, sem a demokrácia – máshonnan közelítve: sem a szocializmus, sem a kapitalizmus – nem működik. A legbrutálisabb diktatúra sem volt képes felszámolni az urambátyám viszonyokat, a demokrácia pedig a rendszer működtetése érdekében fenntartja ezeket. A szocializmus, amely az egyenlőséget hirdette, szintén kitermelte a rendszer haszonélvezőit – azokat, akik nem az érdemeik alapján részesedtek a javakból. De a magyar kapitalizmus sem szabadult meg a félfeudális viszonyoktól: a lekötelezettek világában a teljesítmény mint a piacgazdaság legfőbb értékmérője csak torz formában működhet. Itt a pluszteljesítményért – gondoljunk csak az egészségügyi dolgozókra – nem elismerés jár, hanem lenézett igáslovaknak tekintik azokat, akik erre vetemednek.
Sőt, sokszor még veszélyesnek is: munkatársaik attól félnek, hogy az általuk produkált teljesítmény normává válik. Így egy idő után óhatatlanul távozniuk kell a rendszerből, a magyar kapitalizmus ugyanis nem tűri az értékes embereket. És akkor még nem is beszéltünk a pályázati rendszer haszonélvezőiről, vagy arról a mindennapos tapasztalatról, amikor kettős árajánlatot kapunk: áfával vagy áfa nélkül – az utóbbi esetben természetesen olcsóbban megússzuk. Az áfacsalókkal pedig képtelenség felvenni a versenyt az üzleti világban. A legvégén így egy olyan rendszert kapunk, amelyben a szabályok megkerülése az egyedüli stabil elem. Ez az a mechanizmus, amely valójában kilöki Magyarországról a tehetséges, szorgalmas és ambiciózus embereket. Olyannyira, hogy lassan valóban érdemesebb lesz Bécsben nyitni cukrászdát, mint hazánkban, a párizsi tanulmányok után pedig bizonyosan nagyobb karrier vár a fiatalokra Nyugaton, mint a magyar rögvalóságban.
A mai fiatal generáció már másképp néz a jövőbe, mint az előtte járók. Maga is látja a világhálón, hogy van választása, a saját életére pedig úgy tekint, mint amiből ki kell hoznia a maximumot. Sajnos sokan vannak, akik mindebben a hazafiatlanságot és a habzsolási vágyat vélik észrevenni, s puszta általánosításnak tekintik azokat a kritikákat a rendszerrel szemben, amelyeket a világot látott hazánkfiai fogalmaznak meg. Az önigazolásba hajló kritikátlanság azonban csak konzerválja azt a valóságot, amely lassanként felőrli azokat, akik értelmes és értékes életre vágynak. Így ha ma hazalátogat egy külföldre származott magyar, egy teljesen más világba kerül, amely már első ránézésre is abban különbözik új otthonától, hogy nem működik. Csak a szabálykerülésből fakadó tehetetlenségi erő tartja fenn, ami egyben megakadályozza abban, hogy valaha is úgy működjön, mint mondjuk a sokak által irigyelt Ausztria.
A magyar politika jellemző módon alig tett valamit azért, hogy a hazánkból történő tömeges kivándorlást visszafordítsa vagy legalább mérsékelje. Elindult ugyan a Gyere haza, fiatal! nevű program, ez az intézkedés azonban mindaddig csak felületi – és gyakorlatilag hatástalan – kezelést jelent, amíg a magyar állam szemet huny afelett, amiért a fiatalok elmennek innen. Pedig ha akár csak egy kis előrelépést látnának, talán adnának Magyarországnak még egy esélyt.
