A veszély mi magunk vagyunk

Határozottan meg kell állítani a nyugati civilizáció elleni multikulturális hadjáratot.

Edmund Burke, a brit konzervatív gondolkodó már 1770-ben ironikusan azt állította, hogy a világ progresszív módon visszafelé halad. Negyed évezreddel utána hajlok arra, egyetértsek a tétellel.

A kommunizmus összeomlása után elkápráztatott minket, hogy egyszeriben eltűnt az elnyomás és a totalitárius gyakorlat, s az lett az érzésünk, hogy valami nagyon biztató korszakba léptünk. Ma már azonban, az utólagos bölcsesség birtokában látjuk, hogy jelenkori problémáink éppen akkor kezdődtek. A kommunizmus összeomlása olyan folyamatokat, ambíciókat és fals elképzeléseket engedett szabadjára, amelyek fokozatosan a jelenlegi állapothoz vezettek. Általánosan elfogadott nézet volt, hogy elég csupán megszabadulni a kommunizmus politikai, gazdasági és szociális rendszerétől – amelyet egyébként néhány posztkommunista ország véghez is vitt. Bátorkodom állítani, hogy országom ezek egyike volt. Akkor azonban még nem lehetett kellőképpen megérteni, hogy mindez nem elégséges. Az új rendszer épülésével párhuzamosan magunk mögött kellett volna hagyni téveszméinket, hibás következtetéseinket és meghatározottságainkat, hasonlóképpen önös érdekeinket, hogy elkerülhessük újabbak kialakítását. Mindezt nem csak a keleti blokkra értem. Jelenlegi problémáink ugyanis sokkal inkább a Nyugattól erednek, semmint a Kelettől, pontosabban a régi Kelettől. Álláspontom egyben tükrözi, hogy mindezt Európából, Prágából látom. Saját problémáinkról és magunkról beszélek, mert Európa az a hely, ahol minden jelenlegi fejlemény kudarca jobban kitűnik, mint bárhol a világon. És itt nem tragikus eseményekről és emberi szenvedésről, hanem egyfajta leépülésről beszélek.

E szempontból a békére, a szabadságra és a demokráciára leselkedő legnagyobb veszély nem az Iszlám Állam, nem az al-Kaida vagy a világban különféle jelvények alatt működő barbár gyilkosok. Nem is az Európai Unió, Washington vagy Moszkva bürokratái az állandó, életünket befolyásolni és irányítani próbáló kísérleteikkel. És még nem is a rémeket látó, populista és sekélyes média. Nem az önkényes globális bankvilág az üzletembereivel, és nem a davosi világgazdasági fórumon részt vevők.

Akik úgy érzik – engem is beleértve –, hogy személyesen, egzisztenciálisan fenyeget a jelenkor, azok számára a probléma ott van, hogy mi együtt gyengék, megalkuvók és határozatképtelenek vagyunk. Tétlenségünk egyben életkedvünk elvesztését, öntudatunk hiányát és növekvő fásultságunkat mutatja. Azt, hogy nincs már bátorságunk, és nincs a jövőről alkotott pozitív elképzelésünk. Hogy hiányzik a józan ész és a közös célok. Egyre jobban kiütközik, hogy nem tanulunk a múlt hibáiból, és nem tiszteljük a történelem jelentőségét és szerepét. Hogy kiábrándultan, passzívan vesszük tudomásul a világ folyását. Hogy bukott izmusok – a multikulturalizmus, a homoszexualizmus, a kozmopolitizmus és a transznacionalizmus – áldozatai vagyunk, ideértve az emberi jogi küzdelmek és a környezetvédelem „izmussá” válását is. Mindez azt mutatja, hogy újra áldozatai, egyben elősegítői lettünk a politikai korrektségnek. Akarva-akaratlanul hiszünk abban a fajta mindenhatóságban, hogy az emberi szellem józanul befolyásolni tudja a társadalmat.

A Nyugat új és meglehetősen gazdag élvezetközpontú generációja, vagyis mi magunk, aláássuk mindazt az alapot, amelyre szabad és virágzó világunk épülni tudott. Nem vagyunk elég határozottak, hogy megállítsuk a nyugati civilizáció ellen indított multikulturális hadjáratot. Nem tudjuk megvédeni értékeinket, kultúránkat, vallásunkat, életmódunkat. Nem készültünk fel arra, hogy a valamelyest kényelmes életünket a szabadságért és a demokráciáért folytatott küzdelemben feláldozzuk. Meg sem kérdőjelezzük az általános vélekedéseket és a mindenki által elfogadott tételeket, hogy megvédhessük a nemzetállamot mint a demokrácia egyetlen megbízható garanciáját. Mi amellett állunk, azt mondjuk – nagyon halkan –, hogy a szuverén nemzetállam nem történelmi anakronizmus.

Beszéltem közép-európai gyökereimről és az általa meghatározott világnézetemről. Nem akarok olybá tűnni, mintha alaposan ismerném Oroszországot, de hangsúlyoznám: nem gondolom, hogy az ország immúnis lehet mindezekkel a veszélyekkel szemben, amelyeket nem szabad politikai szempontból elhanyagolni.

Nem kergetek álmokat. De meg vagyok győződve róla, hogy képesek vagyunk rá, és meg is kell találni – saját magunk érdekében és azokért, akik hasonlóan gondolkodnak – azt a józan és működtethető programot vagy víziót, amely cselekvésünk útjait kijelöli. Mindezt otthon, magunkon kell elkezdeni, gyakorlati és jól felismerhető tevékenységgel. Nem szabad globális megoldást keresni és tanácsot adni a másiknak. Helyesnek tarthatjuk az országok nyitását, a szabad kereskedelmet, az emberek szabad mozgását és a gondolatok szabad áramlását, az emberi tevékenység egyre nemzetközibbé válását. Ám ellenezni kell a transznacionalizmust és a globális kormányzást. Nem értek egyet Fukuyamával abban, hogy a globalizáció a teljes emberi közösség homogenizációját fogja elhozni. Sokkal inkább Huntingtonnal értek egyet, amikor azt mondja, hogy a globalizáció konfliktusokhoz vezet. Jelenleg ezeknek a konfliktusoknak a szemlélői vagyunk. Újfent megosztott világban élünk. Az 1990-es évek elején volt rá esély – vagy legalább remény –, hogy meghaladjuk ezt a megosztottságot, ám létezett egy roppant előnytelen aszimmetria. Mégpedig az, hogy a Keletnek végre kellett hajtania rég esedékes házi feladatát egy normális társadalom felépítéséért, ám a Nyugat – talán a kelleténél kicsit jobban, mint kívánatos lett volna – mindvégig meg volt győződve tökéletességéről és felsőbbrendűségéről, valamint nem volt felkészülve arra, hogy foglalkozzon velünk. Mindig amellett próbáltam érvelni, hogy értelmes partnerek lehetünk egymás számára, mert mi magunk nem éreztük legyőzötteknek magunkat. Ami vereséget szenvedett, az a kommunista rendszer volt, nem mi. Mindezek ellenére senki nem hallgatott meg minket.

Ennek eredményeképpen töredezett világban találjuk magunkat, és túl sok a veszélyes harci terep. A párbeszéd azonban nem ezekről, hanem mirólunk kell szóljon. Készen állunk-e, és valóban akarunk-e valamit is tenni? Attól tartok, nem. Nem szántuk el magunkat arra, hogy feladjuk még mindig kényelmes életvitelünket és előítéleteinket. Nincsenek markáns nézeteink sem. Csupán szemlélői vagyunk az egyre növekvő társadalmi apátiának, a folyamatos leegyszerűsítéseknek és az oktatás lezüllesztésének, nem is beszélve az ideológiai képzés masszív jelenlétéről, ami engem épp a kommunista rendszerre emlékeztet. Az oktatást a politikai korrektségbe való belenevelés folyamatával helyettesítjük. Ez pedig ahhoz vezet, hogy többé nem értjük meg az emberi közösségek alapvető működését, és odalesz az egész szemlélésének képessége. Részrehajló és fragmentált gondolkodásunk megkönnyíti közösségeink modern irányítóinak életét. A modern kori újságírás sem más, mint fenyegetés arra a képességünkre nézve, hogy befogadjuk a körülöttünk lévő világot, egyúttal előszobája annak, hogy fokozatosan eltűnjön a média hagyományos tekintélye. Az internet segítette naggyá nőni az álújságírók amatőr generációját, amelynek tagjai lejáratják, trivializálják a vitákat.

A szerző volt cseh miniszterelnök és államfő. E szöveg a Valdaj Klub Szocsiban tartott találkozóján elhangzott beszéd lapunk számára megírt változata.