A méreteiben és intenzitásában továbbra sem lankadó migrációs hullámmal párhuzamosan a bevándorlást ellenző hangok is egyre erősebbek Európában. Ennek legegyértelműbb lenyomata, hogy több ország tapasztalhatott szélsőséges incidensekbe torkolló bevándorlásellenes megnyilvánulásokat az elmúlt hónapokban. Ezeknek az incidenseknek a túlnyomó része a két legnagyobb európai befogadó országban, Németországban és Svédországban történt, de a bevándorláspolitikával kapcsolatos elégedetlenség például Hollandiában is kézzelfogható formákat öltött. A tüntetések, gyújtogatások, rendbontások, az illetékes politikusok életveszélyes megfenyegetése, a menedékkérőket és az őket segítő állami szerveket ért támadások mindinkább rávilágítanak a politikai vezetés által képviselt, a menedékkérők tömeges befogadását szorgalmazó „Willkommenskultur”, valamint a befogadó társadalmak véleménye közt tátongó szakadékra.
A befogadó társadalmakban a bevándorláspolitikával összefüggő, egyre erősödő tehetetlenség és elégedetlenség érzete vélhetően tovább fogja taszítani a más kiutat nem látó egyéneket az erőszak és a szélsőségek útján, hiszen ahol a politikai vezetés nem képes hatékony megoldásokat találni a tömeges bevándorlás okozta kihívásokra, ott óhatatlanul új mozgalmak fognak kialakulni, amelyek saját elképzelésük szerint igyekeznek majd előidézni a kívánt radikális társadalmi-politikai változásokat.
A politikai vagy ideológiai célok elérésére használt erőszakra való hajlam megértéséhez több tudományág elméletei és tapasztalatai szükségeltetnek. A csoportközi konfliktusok elmélete a pszichológia mellett metszéspontot mutat többek között a szociológia, a kriminológia, a történelem és a politológia területeivel, így szélesebb perspektívából tudja megválaszolni azt a kérdést, hogy mi késztet egy embert arra, hogy erőszakhoz folyamodjon. Ezért szükséges minden esetet egyénileg vizsgálni, hogy teljesebb képet kapjunk az egyéni motivációs tényezőkről.
Látni kell, hogy több tényező befolyásolja a bevándorlásellenes, olykor szélsőjobboldali eszmék erősödését és továbbgyűrűzését a különböző társadalmi rétegeken keresztül. Ilyen rásegítő tényező – a nagy méreteket öltött migránsáradat mellett – az Európában is egyre erősödő szélsőséges iszlamizmus, amely évek óta maga is ott van az uniós rendvédelmi szervek megelőzési és visszaszorítási listája élén.
Ilyen értelemben is okot ad tehát az aggodalomra a belföldi gyökerű radikalizálódás és a szélsőséges nézeteket valló muszlim hátterű egyének háborús övezetekbe történő kiutazása (majd a későbbiekben az esetleges visszatérése), továbbá az Európában jelen lévő radikális iszlám képviselőinek a menedékkérőkhöz való közeledése is, hiszen a jelenlegi migránsok nagy része muszlim országokból érkezik. A szélsőjobboldali csoportoknak a tömeges bevándorlással összefüggésbe hozható erősödésére több európai szakszolgálat hívta fel a figyelmet az elmúlt időszakban. Legutóbb például a norvég belső elhárításért felelős nemzetvédelmi szolgálat, amelynek szeptemberi nyilatkozata szerint már nem a menedékkérők esetleges radikális iszlamista háttere jelenti Norvégia számára a legnagyobb nemzetbiztonsági veszélyt, hanem a szélsőjobboldal potenciálisan erőszakos reakciója a megnőtt migránsáradatra.
Európai kitekintésben azt láthatjuk, hogy az uniós tagállamok többsége szerint a szélsőjobboldali terrorfenyegetettség továbbra is alacsony. Mindemellett az Europol évente kiadott, a terrorizmus aktuális helyzetét, valamint tendenciáit felvázoló jelentése azt hangsúlyozta a 2014. évre vonatkozóan, hogy a szélsőjobboldali csoportokban aktív egyének továbbra is gondot jelentenek a rendvédelmi szervek számára. Attól még tehát, hogy a terrorfenyegetettség – mint az egyik legsúlyosabb nemzetbiztonsági veszély – alacsonynak bizonyul e területen, más erőszakos bűncselekmények kockázata folyamatosan jelen van.
Ha azt feltételezzük, hogy a most tapasztalt bevándorlásellenes atrocitások a szélsőjobboldali áramlatokhoz köthetők – ami nem egyértelmű, hiszen az elkövetőket ritkán tudja azonosítani a rendőrség –, akkor ennek tükrében kell felülvizsgálni az eseményeket. Viszont mivel keveset tudunk a tettesekről, nem lehet őket automatikusan valamelyik szélsőjobboldali extremista csoporthoz vagy ideológiához kötni.
Szélesebb perspektívából vizsgálva a helyzetet, elmondhatjuk, hogy a szélsőjobboldali extremizmus egyéni jellemzőiből adódó faktorokat és motivációkat (kor, iskolázottsági szint, szociális helyzet, világkép, erőszakhoz való viszonyulás stb.) feltérképező tanulmányok napjainkban is igen hézagosak: nehezen hozzáférhetők a megbízható és összehasonlítható adatok, amelyek a kutatás alapját jelentenék. Szintén fontos választóvonalat képeznek a jobboldali, időnként populista jelzővel is ellátott, a bevándorlást ellenző, demokratikusan megválasztott pártok, amelyek viszont elhatárolódnak az erőszak használatától, és alkotmányos keretek között kívánják előidézni a társadalmi változásokat. E pártokon belül több ideológiai irányzat is fellelhető, a bevándorlás ellenzéséhez nem társul automatikusan például az euroszkepticizmus, a nemzeti radikalizmus, az iszlamofóbia vagy az antiszemitizmus.
A menedékkérőket és a velük foglalkozó állami szerveket érő támadások motivációit vizsgálva nem szabad megfeledkezni arról a tényről sem, hogy az európai szélsőjobbnak nevezhető, erőszakot alkalmazó extremista csoportok palettáján különböző hátterű és eltérő ellenségképet felvázoló ideológiákkal találkozunk. Egy brit kutatóintézet 2012-ben megjelent, az európai szélsőjobboldali csoportokat vizsgáló tanulmánya szerint a korábbi, javarészt neonácinak minősíthető szervezeteket (melyeknek elsődleges kiindulási pontja a fehér ember felsőbbrendűsége) napjainkban inkább a „posztindusztriálisnak” nevezett szélsőjobboldali csoportok váltották fel. Ezeknek a csoportoknak részben megváltozott a szélsőjobboldaliságot képező ideológiája: más lett az ellenségkép, mások az ok-okozati magyarázatok, és ugyancsak más az ideológiai bűnbak. A posztindusztrialista szélsőjobboldal kialakulása részben a globalizáció okozta erősödő individualizmussal és társadalmi széthullással magyarázható.
Ennek a folyamatnak a legnagyobb vesztese a volt iparvárosok képzettség nélküli – és gyakran munkanélküli – fiatal férfilakossága lett, amely ezáltal sok esetben eleve fogékonyabb a helyzetére megoldást ígérő radikális ideológiákra. Ez különösen olyan városokban vált kézzelfoghatóvá, ahol időközben nagy számban jelentek meg különböző etnikai és vallási hátterű bevándorló csoportok.
Az elmúlt hetek híreiből értesülhettünk arról, hogy a németországi Wismarban ismeretlen tettesek támadtak szíriai menedékkérőkre. Magdeburgban egy harminc főből álló csoport támadt szintén szírekre. Az ország más területein pedig több városban gyújtottak fel menedékkérőknek szánt szállásokat (Sehnde, Drezda és Dippoldiswald városokban). A német belügyminisztérium és a belső elhárításért felelős Alkotmányvédelmi Hivatal adatai szerint a szélsőjobboldali – és konkrétabban bevándorlóellenes – indíttatású, menedékkérők ellen irányuló bűncselekmények száma exponenciálisan növekedett az elmúlt években. A statisztikák szerint 2013-ban a befogadó intézmények ellen elkövetett szélsőjobboldali indíttatású bűncselekmények száma 55 volt. Ez a szám 2014-re közel megháromszorozódott (170 bűncselekmény), 2015 első hat hónapjában pedig ugyanannyi ilyen jellegű bűncselekményt regisztráltak, mint az egész tavalyi évben.
Svédországban is hasonló trend figyelhető meg. Csak az idén tizenhét, menedékkérők – és kísérő nélkül érkező kiskorúak – számára létesített menhelyet gyújtottak fel ismeretlen tettesek az ország különböző pontjain. Októberben eddig nem tapasztalt támadásnak lehetett tanúja a svéd társadalom, amikor egy 21 éves fiatalember karddal támadt diákokra és tanárokra egy Trollhättan nevű kisváros egyik általános iskolájában. A svéd rendőrség szerint az elkövető bőrszínük alapján választotta ki áldozatait, és a szüleinek írt búcsúlevelében többek között a svéd bevándorláspolitikából való kiábrándulásának adott hangot. Az említett atrocitások hatására a svéd migrációs hivatal úgy döntött, hogy a menedékkérők szálláshelyeit a továbbiakban fokozottan védik, illetve azok elhelyezkedése nem lesz ismert a nyilvánosság számára.
A fent említett példák jól illusztrálják annak a bevándorláspolitikának a következményeit, amely nem veszi figyelembe a lakosságban felmerülő, a bevándorlással kapcsolatos félelmeket és kételyeket, és nem is képes ezek hatékony orvoslására. A példák azt a gyakorta hangoztatott elméletet is cáfolják, miszerint a szélsőjobboldali és bevándorlásellenes légkör, illetve az ebből fakadó erőszakos bűncselekmények csupán a szegényebb országokban ütik fel a fejüket, az anyagi javak egyenlőtlen elosztásában gyökerező elégedetlenség az egyik lehetséges kifejezési formájaként.
Érdemes itt megemlíteni egy, a norvég Honvédelmi Kutatási Központ által nemrégiben lefolytatott kutatás következtetéseit, amelyeket a napokban tettek közzé. A tanulmány az elmúlt 25 év adatait alapul véve többek között azt vizsgálta, miért Svédországban a legmagasabb a szélsőjobboldali indíttatású bűncselekmények lakosságszámhoz mért aránya a nyugat-európai országok közül. A kutatók szerint az eredmény a rekordmértékben befogadott migránsok számának, a bevándorlással kapcsolatos erősen korlátozott társadalmi vitának (vagyis a bevándorlással kapcsolatban megfogalmazott kritika intézményesült elhallgattatásának), valamint a még napjainkban is erős svéd szélsőjobboldali mozgalomnak az összjátékával magyarázható.
A közelmúltban több európai rendvédelmi szerv részéről hangzott el a figyelmeztetés, hogy a jövőben várhatóan egyre gyakoribbak lesznek a bevándorlásellenesség erőszakot sem mellőző formái. Annak ellenére, hogy a tetteseket ritkán tudják azonosítani és törvényszék elé állítani (ezzel felfedve a támadások valódi motivációit), a rendbontások tükröt tartanak a nyugat-európai bevándorláspolitikának, amelynek a továbbiakban a migráció okozta egyéb biztonsági kockázati tényezők mellett a befogadó társadalmakban erősödő elégedetlenséget is az eddigieknél hangsúlyosabban figyelembe kellene vennie. Az európai országokba irányuló nemzetközi migráció továbbra is térségünk egyik legmeghatározóbb – és egyben legvitatottabb – kérdése mind az Európai Unió szintjén, mind pedig tagállami szinten. Ameddig a befogadó országok társadalma és állampolgárai számára nem válik egyértelművé, hogy a politikai vezetésnek tényleg megvan a kellő akarata és kapacitása a migránsválság kezelésére és csillapítására, félő, hogy a bevándorlásellenes atrocitások száma nőni fog, és a cselekedetek egyre erőszakosabbak lesznek.
Jelenleg több, egymással látszólag ütköző érdek torlaszolja el a megoldás útját. Egyes európai országokban a társadalmi elöregedésből, a munkaerőhiányból és az ezekkel összefüggő gazdasági és politikai érdekeltségekből fakadóan a politikai erők nagyobb súlyt fektetnek a migráció gazdasági hasznára. Ennek következtében – ahogy azt az eddigi példák is mutatták – óhatatlanul háttérbe szorulnak a bevándorlás nagyságrendje és intenzitása által okozott társadalmi feszültségek. Noha nagy valószínűséggel állítható, hogy a bevándorlás egyelőre nem jelent tényleges egzisztenciális veszélyt a befogadó társadalmak számára, az erősödő bevándorlásellenesség mindenesetre olyan létező – és egyre inkább erőszakot sem mellőző – trendet tükröz, amivel Európa politikusainak számolniuk kell, amikor a jövőben a további befogadás nagyságrendjéről döntenek.
A szerző a Migrációkutató Intézet vezető kutatója
