Egy globális egyház gondjai

Mennyiben képes megfelelni a katolicizmus a „kortárs kulturális kihívásoknak”?

Lehet, hogy régebben is ennyi hír volt a Vatikán háza táján, de most mintha nagyon sok minden mozgásba lendült volna a katolikus egyház körül. Pedig XVI. Benedek vagy nagy elődje, II. János Pál pápasága idején is ugyanolyan magas szintű munka folyt a Szentszék falai között, ők maguk ketten is sokat utaztak és miséztek milliók előtt. Most mégis azt lehet érezni, hogy Ferenc mintha személyesen kopogna be azokhoz is, akiktől a vallás a lehető legmesszebb áll. Üzeneteit valahogy mindig sikerül úgy hangolnia, hogy felkapjuk rá fejünket. Még a közelben sincs jövő februári mexikói útja, ám máris vezető hír lett abból, hogy kikkel is szeretne Ferenc találkozni. Hát persze hogy a menekültekkel! A jelenlegi pápa tudja, ösztönösen érzi, mivel lehet megragadni a szertefutó figyelmet az információáradatban.

És Bergoglio valóban olyan jelenség, akire figyelnek az emberek. Kezdve hamiskás mosolyával, előrehaladott korát meghazudtoló energikusságával és spontaneitásával. Sokan emlékezhetnek arra a momentumra amerikai útjáról, amikor autója hátsó üléséről észrevett egy kerekes székben ülő gyereket, megállította az őt szállító autós menetoszlopot, kiszállt, odament és megáldotta a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő fiatalt és családját. Katartikus, kis túlzással biblikus mozzanatok voltak ezek. Hosszú idő után először talán az átlagnál kicsivel több nem hívő hiszi el világszerte, hogy a katolikus egyház ezúttal komolyan gondolja a megújulást. Mert Ferenc pápa személye a megújulásban – már csak azért is, mert nem az öreg kontinens, hanem Dél-Amerika adja a mostani egyházvezetőt – kulcsszerepet játszik. Persze az is viszonylagos, mit lehet a sokat hangoztatott megújuláson érteni. Mert a pápa tudja nyilván azt is, hogy hazatérve a Vatikánba egy intrikáktól, korrupciótól, pénzügyi, sőt pedofilbotrányoktól visszhangzó egyházközpontba érkezik vissza. Hogy Nyugat-Európában rohamos tempóban zárnak be a templomok, és a klérus súlyos utánpótláshiánnyal küszködik, míg a déli féltekén a városokba tömörülés végtelen szegénytelepeket hoz létre. Emellett állandósul az alkalmazkodási kényszer a szekularizált életvitelhez, magyarul az egyház számos kérdésben csak kapkodja a fejét, lassan tud csak reagálni az áramlatokra, mint egy gigantikus teherhajó. Új és új módszereket kell (kellene) kidolgoznia arra, hogy egyáltalán szereplője maradjon a közgondolkodásnak. Ferenc sem tesz kísérletet rá, hogy alakítója legyen mindennapjainknak, gesztusaival csupán emlékeztet arra, hogy egykoron ezt is tudta az egyház.

De miért is kerül elénk minduntalan Ferenc pápa személye, ha a katolikus egyház egészéről, állapotáról értekezünk? Mert Ferenc egyrészt nagyon jó reklámarc, másrészt felvillant előttünk valami olyat, amiről egyáltalán nem esik szó manapság, de ami nagyon is az egyház sajátja volt egykor. Jelesül a példaképek és a tekintélytisztelet kérdését, azok létjogosultságát a mai világban. Homogenizált szerepeket játszó társadalmunkban, ahol férfi és nő szerepe – és időnként a neme is – felcserélődik, ahol már-már a patchwork-családok kerülnek többségbe, az olyan biztos pontok, mint egy nagyon is konkrét példakép (apa?), a múlt relikviái közé tartoznak. A minap kénytelen voltam megismerkedni a cisznemű férfi kifejezéssel, amely a genderista szótárban a nem transznemű hím emberi egyedet jelöli. Derült égből villámcsapás! A családot mint együttélési modellt megkérdőjelező világmagyarázatok sűrűjében kiderül, hogy immár nemcsak ez az alapvető életforma, hanem az azt felépítő egységek, a férfi és nő identitása áll kinn egy jól kigondolt csatatéren. Ha patetikusan akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, metafizikai alapstruktúrák megkérdőjelezése folyik világszinten. És ebben evez, evickél az egyház is, minden felróható bűnével együtt.

De essen végre szó arról, hogyan is gondolkodik magáról a katolikus egyház, már ami az októberi szinódus végén kiadott záródokumentumot illeti. A média már jó korán ízekre szedte a háromhetes találkozót, és a haladó, illetve maradi püspökök összezördülésére fűzte fel a cikkeket. Ám mi sem természetesebb egy ekkora grémiumban! Nyilvánvaló, hogy a közösségeik hanyatlásával szembenéző nyugati elöljárók amellett kardoskodtak, hogy az elváltak és újraházasodottak is maradhassanak ugyanolyan tagjai az egyháznak. A dél-afrikai vagy az ausztrál küldöttek ellenben nem voltak ilyen megengedők. Globális egyház, globális gondok. És mindig olyan döntéseket kell hozni, hogy mindenkinek jó legyen. Nem kis feladat, és van is rá példa a történelemben, hogy ez nem sikerült.

A kérdés tehát: nyitás vagy állandóság? Az alapvetően a családokról döntést hozó püspöki tanács valójában haladás és hagyomány kérdéséről vitázott. És ahogy Krzysztof Charamsa vatikáni tisztségviselőt sem tagadta ki, csupán hivatalától fosztotta meg a Szentszék, miután a szinódus előestéjére időzítette másságának megvallását, és beszélt az egyházon belüli homoszexualitás jelenségéről, úgy a szinódus is kompromisszumos anyagot tett le a pápa elé. Néhol persze úgy olvassuk a záródokumentumot, mint némely üres ENSZ-kommünikét, főként akkor, amikor a kizsákmányolt, katonaságra kényszerített gyermekek szenvedéseinek részletezése folyik. Ugyanakkor zéró toleranciát hirdet a pedofíliával szemben, amelyet már több katolikus egyházvezető is kimondott, de szinódusi döntésben még nem szerepelt. A szinódus bűnbánati idő is volt Rómának és a (katolikus) világnak, nem véletlen, hogy az ülésszak vége felé Ferenc pápa minden előzetes bejelentés nélkül az egyház által elkövetett bűnökért kért megbocsátást a világtól.

A család a férfi és nő közötti házasságon alapul, a nemek közti különbségek nélküli társadalom kortárs kulturális kihívás. Súlyos, lényeglátó tételmondat, bármilyen köznapi evidenciát hordoz is, mert jelen esetben a közlő személye is fontos. Nagyon kellenek ezek a spontán, felszabadító közlések, mert ezek hoznak vissza valamit abból a viselkedésből, ami a szabad ember sajátja. Aki azon a bizonyos világmagyarázati csatatéren eljut addig, hogy nem fél. Sőt, meg is tud szólalni, és nem vörösödik bele. A kétezer éves egyház „beszól” a mának? Micsoda felforgató magatartás! És közben telitalálat. Ízlelgessük még: kortárs kulturális kihívás. Igen, Ferenccel az egyház tényleg felvillant valamit régi nagyságából. A záródokumentumot természetesen át- meg átjárja a migráció világszerte zajló drámája. Mert keveset mondhat például annak a kopt kereszténynek a családbarát állami politikákat sürgető rész, akit muszlim szélsőségesek bármikor kivégezhetnek. Ami ez a látlelet kicsiben, az maga a világ jelen ideje életnagyságban. És az összkép nem valami biztató. A szinódus a családok életét és egységét veszélyeztető tényezők között sorolja fel a világ számos térségét sújtó háborúkat és a természetes erőforrások apadását is.

Ferenc pápa 2013-ban jól átgondolta, hogy a családra, a nemi szerepek tisztába tételére fűzi fel egyháza elkövetkező éveinek munkáját. Mindezzel azt mondta, figyeljetek ide, mi aztán igazán aktuális dolgokkal foglalkozunk. Persze nem is tehetett nagyon mást, így működik ma a világ. Mindemellett a katolicizmus a fejlett Nyugaton menthetetlenül leszálló ágban van. Mintha a katakombákba ereszkedne vissza, bár közvetlen erőszakkal nem szorítja vissza oda semmi. Egyszerűen csak alászáll, önmagába húzódik vissza, maroknyi, eltökélt közösségekbe, és ha így folytatja, egy napon talán egy lesz a számtalan szubkultúra között.