Európa jövője – ha lesz

Az európai egység gondolata a Római Birodalom bukása óta él az európai politikai vezetőkben.

Az európai egység gondolata a Római Birodalom bukása óta él az európai politikai vezetőkben. Első megvalósulásának Nagy Károly Frank Birodalma tekinthető, de mint tudjuk, a nagy egység csak mintegy ötven évet számlált. Ide számíthatjuk a Német-római Birodalmat is, amelyet 962-ben alapítottak és 1806-ban szűnt meg, tehát majd egy évezreden keresztül – legalábbis a nevében – fennállt, de a birodalom északi és déli részeinek egészen eltérő gazdasági kapcsolatai és érdekei már akkor is problémát jelentettek. Az évszázadok során azután sorra tűntek fel újabb és újabb kezdeményezések, például egy 1849-ben rendezett párizsi nemzetközi békekonferencián is, ahol Victor Hugo vetette fel az Európai Egyesült Államok gondolatát. A XX. század első felében azután hemzsegtek az egységes Európával kapcsolatos megnyilatkozások; külön figyelmet érdemel a páneurópai mozgalom létrehozója, Richard Coudenhove-Kalergi, akinek Paneuropa (Pán-Európa) című könyvét éppen időszerű lenne újraolvasni. Végül azonban az európai egység megvalósításának alapkövévé a francia Jean Monnet ötlete vált, amely Robert Schuman francia külügyminiszter nevén (Schuman-terv) vonult be a történelembe. Az ötlet az Európai Szén- és Acélközösség létrehozása volt, a francia–német megbékélés jegyében, amely azután az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó római szerződés alapjává vált.

Az Európai Gazdasági Közösség két évtizede egyértelműen sikeres volt, s ebben a sikerben legalább kilenc tényező játszott szerepet. 1) Külpolitikailag ez az időszak a kétpólusú világrend idejére esett, egyértelmű volt az Egyesült Államok vezető szerepe, az EGK egyes tagországai között külpolitikai kérdésekben nem volt lényeges különbség. 2) Az időszakot – hála a kor és különösen a második világháború technikai innovációinak – gyors gazdasági bővülés, az életszínvonal mindenki számára jól érzékelhető növekedése jellemezte. 3) Mind a jobb-, mind a baloldali pártok alapelve volt, hogy az a jó társadalom, amelyben a jövedelemkülönbségek mérsékeltek, s ez megalapozta az úgynevezett európai szociális piacgazdaság modelljét. 4) A keynesiánus gazdaságpolitika következtében a gazdasági ciklusok mérsékeltek voltak, a munkanélküliség – és az infláció is – alacsony szintű maradt. 5) Az integráció során a korlátozásokat (például vámok) lassan bontották le, úgy hogy egyik tagállamot se érje jelentős sérelem. 6) Az integrációban részt vevő államok gazdasági fejlettségi szintje – különösen az integráció kezdetén – nagyon közel állt egymáshoz. 7) Franciaország és Németország egyenrangú és egyenlő súlyú szereplők voltak; ha a két ország vezetői valamiben megegyeztek, azt a többiek elfogadták, így a döntéshozatal meglehetősen hatékony volt. 8) Nem volt egységes pénz és maastrichti kritériumok, továbbá 9) nem volt migrációs probléma.

Mára a valahai Európai Gazdasági Közösség sikerét eredményező tényezők mindegyike gyökeresen megváltozott, szinte az ellenkezőjére. Külpolitikai tekintetben – különösen az Oroszországhoz való viszony tekintetében – éles ellentét alakult ki az uniónak az amerikai vonalvezetést követő északi és az orosz érdekek iránt megértőbb déli része között. A keynesiánus gazdaságpolitikát felváltó neoliberális elvek lassuló növekedést, magas munkanélküliséget, növekvő jövedelemkülönbségeket hoztak, ami egyébként a bevándorlók esetleges integrálásának is az egyik akadálya. Az egységes pénz bevezetése a többszöri bővítéssel már rendkívül eltérő gazdasági adottságokkal rendelkező uniót adósok és hitelezők egymással szemben álló táborára bontotta szét. A bevándorlók integrálhatatlansága, a párhuzamos társadalmak létrejötte egyre nyilvánvalóbbá válik, amire az unió vezetőinek nincs válaszuk. Végül a ma már nyomasztó német dominancia ellenére a döntéshozatal lassúvá vált, és a problémákat nem megoldja, hanem elodázza, amihez nagymértékben hozzájárul, hogy a politikailag korrekt beszéd és gondolkodás a problémák valódi okainak feltárását is akadályozza.

Ha ezeken az unió felbomlása irányába mutató tendenciákon változtatni akarunk, akkor tanulni kell Kalergitől, és meg kell adni a fenti problémákra a nemzetállamok és Európa érdekeit egyaránt szolgáló válaszokat.