Nem könnyű felocsúdni a döbbenetből. A brutális és példátlan intenzitású terrortámadás nem csupán Párizst rázta meg, és nemcsak Franciaországhoz, hanem a nyugati világ egészéhez intézett üzenetet. Méghozzá hadüzenetet. Mert egy pillanatig se legyen kétségünk afelől, hogy az az ideológia, amely a merénylőket mozgatta, nem az „önvédelem” szempontján alapul, nem a közel-keleti népek sorsát tartja szem előtt, és véletlenül sem a heveny világpolitikai válsággócok felszámolásában érdekelt. Nem,
a radikális iszlamizmus célja alapértékeink felszámolása, amelyek azzá tesznek bennünket, akik vagyunk.
Ezt mindenkinek szem előtt kell tartania, aki a megfelelő válaszlépésen gondolkodik. A gyász könnyei elhomályosítják a tekintetet, ami teljesen érthető ezekben az órákban, de veszélyes is lehet, amikor a lehető legvilágosabb helyzetfelismerésre van szükség.
Két olyan véglet van, amit mindenképpen el kell kerülnünk. Az egyik az az önfeladó gondolkodás, amely az első sokkot követően arra jut, hogy a szabados, hanyatló Nyugat önmaga ellen hívta ki a sorsot (ahogy voltak olyan hangok annak idején, amelyek szerint Amerika is „megérdemelte” 2001. szeptember 11-ét). Fel lehet vetni ugyan a nyugati nagyhatalmak felelősségét, vagy azt vizsgálni, milyen szerepet játszott a történtekben az Iszlám Állam ellen indított hadművelet, de mindez most tévútra visz. A terrort semmi sem magyarázza, mert annak soha nem az a célja, hogy bármit is megoldjon, hanem az, hogy fenntartsa, sőt élezze a konfliktust, és hogy olyan reakciót provokáljon ki a másik félből, ami tőle idegen.
Ezzel el is jutottunk a másik véglethez. Azért sem reagálhatunk meggondolatlanul, nehogy a párizsi merényletek kitervelői ezáltal érjék el a céljukat. Mert a terror célja az, hogy elhintse a közösségben a bizalmatlanság, az állandó gyanakvás magvait, hogy ne a felebarátot lássuk többé a másikban – a metrón utazó idegenben, a csomagját a pályaudvaron mellettünk lerakó férfiban, a reptéri sorban feszülten viselkedőben –, hanem a potenciális ellenséget. S ez nemcsak az egyén életét mérgezi meg, hanem az állam működését is.
Ha mindent a félelem légköre leng be, akkor már külső ellenség sem kell ahhoz, hogy feladjuk a szabadságunkat: önként fogunk lemondani róla, elfogadva korlátozását a „terror elleni harc” jegyében (hogy egy ismerős jelszóra utaljunk).
Napjainkban Európa hasonló végletek között egyensúlyoz: az önfeladó befogadás és a gyorsan ítélő, kirekesztő bezárkózás között. Eleve hatalmas feladat megtalálni az arany középutat, és ezt most még nehezebbé teszi a párizsi tragédia. Egyedül abban bízhatunk, hogy a történtek végre rádöbbentik a kontinens vezetőit arra: Európának egységet kell mutatnia. Demonstrálnia kell, hogy kész megvédeni alapértékeit, ha támadás éri őket – de nem olyan eszközökkel, amelyek ez értékek megtagadását jelentik. Bármennyi méltatlan vitán, kisszerű érdekkonfliktuson vagyunk is túl, bíznunk kell abban, hogy létezik ilyen európai középút, és képesek leszünk megtalálni.
Máskülönben a fekete zászló mellé rögtön a fehér zászlót is felhúzhatjuk: akár a behódolást, akár a bezárkózást választjuk, azzal megadjuk magunkat Európa ellenségeinek.
