Mondjuk ki nyíltan: amennyiben folytatjuk és életünk egyre több területére kiterjesztjük azt a társadalomszervezési felfogást, hogy a materiális javakon túl más értékeket nem ismerünk el, nem tudunk megbirkózni azzal a helyzettel, hogy a Föld eltartóképességét már meghaladtuk. Egy ilyen, mindenre átterjeszkedő, csak egyféle értékítéletre képes logika a teljes összeomlás felé vezet. Ezért azt is ki kell mondanunk, hogy a klímaválság valódi oka az anyagi jólét mindenáron való növelése, amely együtt jár a fogyasztás állandó bővítésének igényével. Mivel a gazdasági növekedés és a környezetterhelés fokozódása elválaszthatatlan egymástól, a jelenlegi makrogazdasági modell mellett semmi esélyünk nincs környezeti céljaink teljesítésére. Egy olyan globális érintettségű kérdésben, mint az éghajlatvédelem, globális szintű válaszokra van szükség: a világ népeinek együtt kell kijavítaniuk a tönkretett földi ökoszisztémákat, és korlátozniuk erőforrás-felhasználásukat. Mindez ugyanakkor elsődleges nemzeti érdek is: az elkerülhetetlen környezeti krízist azok az országok tudják a legkevesebb veszteséggel átvészelni, amelyek a megelőzésben, a felkészülésben és az alkalmazkodásban is sikeresek.
Földi léptékben sajnálatos módon nem létezik olyan program, de még elméleti forgatókönyv sem, amely a világ egészének elsődleges erőforrás-felhasználását kívánná korlátozni. Pedig a jelenlegi egy főre jutó 10,6 tonna primer anyagfelhasználást legalább fejenként négy tonnára kellene mérsékelni a Föld erőforrás-újratermelő képességének ismeretében. Márpedig a valódi okok feltárása és kezelése nélkül gondjaink olyan mértékűre duzzadnak, hogy a tüneti kezelés már nem segít: ha csak a kialakult helyzetre próbálunk válaszolni, vagyis az éghajlatváltozás esetében kizárólag az alkalmazkodásra fordítjuk maradék erőinket, az biztosan nem lesz elegendő a túléléshez. Az összes olyan liberális ígéret, amely azzal kecsegtet, hogy a még több fogyasztás, a még nagyobb jólét mellett, komoly áldozatok nélkül lehetséges a veszély csökkentése, vagy azt állítja, hogy az éghajlatvédelem a hagyományos értelemben vett gazdasági növekedés eszköze lehet, üres illúziókat táplál. Minden ország és minden kormány főként a saját háza táján tud megoldásokat keresni. Első körben a hazai válaszokat is a hagyományos, nemzeti keretek között lehet elképzelni: idehaza is csökkenteni kellene a teljes primer anyagfelhasználást, javítani kellene hazánk felszínének természetes vegetációval való borítottságát, és csak olyan alkalmazkodási fejlesztéseket lenne szabad megvalósítani, amelyek egyben a kibocsátáscsökkentési célokat is szolgálják. Ez kormányzati szakpolitikákon átívelő, társadalmi konszenzust élvező komplex klímavédelmi stratégiát feltételez, amelynek felvázolása, a tudomány, a gazdaság és a civil szektor szereplőivel történő érdemi végigtárgyalása, korrekciója és elfogadtatása alapvetően kormányzati feladat.
Az anyagfelhasználás csökkentésének elengedhetetlen feltétele lenne az ország természeti erőforrásainak reális árazása. Ma a világon mindenhol versenyképességi feltételnek tekintik az olcsó energiahordozókat és nyersanyagokat, a vizet, a biológiai alapokat – mindent, amit a természet szolgáltat nekünk, helyesebben szólva amit a természettől veszünk el. Ám az olcsó energia, az olcsó természeti erőforrás több szempontból is rossz üzenet a társadalomnak. Először is azt sugallja, hogy sok van belőlük, és büntetlenül lehet azokat pocsékolni. Az olcsó energia nem ösztönzi a felhasználókat energiatakarékos megoldásokra, nem késztet innovációra, hatékony energiafelhasználásra. Az olcsó, alacsony hatásfokkal felhasznált energiának azonban magas a környezeti költsége, amelyet a társadalom előbb-utóbb számtalan formában megfizet majd: egészségkárosodásban, a környezet és az életminőség leépülésében, az éghajlatváltozás okozta károk formájában, a jelen és a jövő generációk életfeltételeinek romlásában, a nemzetek (rövid távon nem feltétlenül a nemzetgazdaságok!) közötti versenyképességünk erodálódásában.
Miután magam is érintett voltam mint a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács titkára, hadd idézzem fel az eddigi egyetlen hazai éghajlatvédelmi törvényjavaslatot, amely természetesen képtelen volt átjutni a politikai és gazdasági érdekek hálóján. A javaslat gerincét az energiakvóta-rendszer adta, amelynek lényege, hogy évről évre csökkenő fosszilisenergia-felhasználási lehetőséget biztosít a társadalom szereplőinek, vagyis fokozatosan átvezeti az energiafelhasználókat a megújuló energiaforrások felhasználásának világába. Az átmenetet és az energiafelhasználás hatékonyságának növelését célzó intézkedéseket egy pénzhelyettesítővel működtetett piac és egy folyamatosan visszatérülő pénzügyi alap biztosította volna. A javaslat szociális szempontból azokat hozta volna előnybe, akik a takarékoskodást választják, és ezzel pozitív értéket közvetített volna a társadalom felé.
A vázolt elképzelés meggyőződésem szerint céljait és hatását tekintve ma is alkalmas lenne az éghajlati kockázatok csökkentésére, valamint az ezzel összefüggő egyéb környezeti és szociális kérdések kezelésére. Sajnos azonban erre ma nincs politikai szándék. Pedig a javaslatcsomagból legalább a visszatérülő alap ötletét érdemes lenne megvalósítani, hogy legyen olcsó és elegendő forrás a lakossági és intézményi energiatakarékossági intézkedések megvalósításához.
A második nagy nemzeti feladatkör a hazánk felszínét borító természetes vegetáció rehabilitációjához kapcsolódik. A felszín növényzettel borítottsága számos ponton kapcsolódik az éghajlatvédelemhez: a természetes ökoszisztémák megfelelő kiterjedése képes csak ellensúlyozni, hogy az ember döntően ellátó funkcióra vette igénybe az ökoszisztéma-szolgáltatásokat, a szabályozó és támogató funkciókat pedig háttérbe szorította. Ennek következtében jelentősen sérült a talaj és a természetes vegetáció (a legfontosabb szén-dioxid-nyelők) klímaszabályozási képessége, és felborult a vízháztartás is. Ez Magyarországot, a magyar lakosság jelen és jövendő nemzedékeinek életkilátásait közvetlenül és súlyosan érinti. Évente 5-7 ezer hektár potenciális zöld terület válik visszafordíthatatlanul lefedetté infrastruktúrákkal. Márpedig a támogató és szabályozó ökoszisztéma-szolgáltatás szempontjából inaktívnak tekinthetők a szántóterületek is, amelyek az országnak csaknem a felét borítják. A szántás következtében mezőgazdasági talajaink szénkibocsátókká válnak, a szénforrások talajból való kiürítése pedig összekapcsolódik a talajélet degradációjával, aminek következtében a talajok termőképességét mesterségesen, műtrágyákkal kell biztosítani. Mivel a műtrágya alapanyaga részben fosszilis, az előállításához pedig szintén fosszilisenergia-forrásokat használunk fel, így a helytelen talajművelés duplán káros éghajlatvédelmi szempontból.
A hazai, alacsonynak tekintett üvegházgáz-kibocsátási értékek magasnak tűnnek nyelő kapacitásainkhoz viszonyítva. Még ha az összes hazai erdőt nettó szénelnyelőnek tekintenénk, akkor is a saját kibocsátásunk elnyeléséhez 12,5 millió hektár erdőre lenne szükség – miközben csupán kétmillió hektárnyi erdőnk van. Egyedül a 2013-ban hazánkban elégetett 2,7 milliárd liter üzemanyagból keletkező 6,75 millió tonna szén-dioxid elnyeléséhez 1,35 millió hektár erdőre lenne szükség.
Ez a problémakomplexum azonnali, nem halasztható intézkedéseket sürget. Az agrártámogatások egész rendszerét át kellene alakítani. Jelenleg a köz pénzéből egy társadalmilag alacsony hasznú, környezetileg pedig kifejezetten romboló tevékenységet mozdítunk elő. A támogatásokat át kellene irányítani a jó környezeti minőséget, magas élelmiszer-minőséget biztosító termesztéstechnológiákra, mint például a mulcshagyásos direkt vetés vagy a talajtakarásos ökológiai gazdálkodás. Haladéktalan zöldfelület-felhasználási stopot kell bevezetni, a fejlesztések területigényeit pedig barnamezős területeken kell biztosítani. Rehabilitációs programokat kell indítani a természetes vegetációval való borítottság arányainak javításáért, különös gondot fordítva a legmagasabb ökoszisztéma-szolgáltatást nyújtó vizes területek kiterjedésének növeléséért. Ezt a célt össze kell kötni a vízmegtartás képességének javításával.
A technikai jellegű intézkedésekkel párhuzamosan a társadalom szemléletformálására kellene a legtöbb figyelmet fordítani. Nem annak gyerekes szajkózására, hogy mennyire fontos az éghajlatvédelem, hanem sokkal inkább arra, hogy ne csapjuk be magunkat, ne folytassunk kettős beszédet. Hogyan lehet hiteles célokat kitűzni vagy még inkább elérni, ha a politikusok azon lelkendeznek, az emberek pedig naponta azt hallják a médiából, hogy már megint nőtt a fogyasztás, és milyen remek, hogy az alacsony üzemanyagárak miatt megugrott a benzin- és dízelfelhasználás?
A hiteles személyes példamutatás, a helyes értékeket megerősítő politikai döntéshozatal, az emberek önmérséklete és az erőforrás-felhasználás visszafogása nélkül semmilyen klímavédelmi célkitűzés nem teljesíthető. A feladat egyértelmű: a nemzet, az ország jövőjét kellene előtérbe helyezni a rövid távú gazdasági és politikai érdekekkel szemben. Már csak egy bátor és felelős nemzeti kormány kellene hozzá.
A szerző közgazdász, az LMP országgyűlési képviselője
