Irányított együttérzés

Egyetlen gombnyomással ezrek festették át kék-fehér-piros színekkel facebookos profilképüket a párizsi terrortámadás után.

Egyetlen gombnyomással ezrek festették át kék-fehér-piros színekkel facebookos profilképüket a párizsi terrortámadás után, ezzel fejezve ki együttérzésüket az elhunytak hozzátartozóival és a megrendült francia néppel. A világ legnépszerűbb közösségi oldala legutóbb a homoszexuálisok házasságának legalizálását kikényszerítő amerikai legfelsőbb bírósági döntés kapcsán ajánlott fel hasonló lehetőséget, így az internet pillanatok alatt szivárványba borult. Már akkor fölvetődött bennem a kérdés: vajon mennyire őszinte a digitális kor emberének szolidaritása? A borzasztó merénylet után sokkal erősebben fogalmazódott meg bennem ugyanez, ezért úgy döntöttem, bedobom a követ – mit követ, egy egész hegyet! – a világháló mocsarába.

De kezdjük az elején: 2014 a terroristák éve volt. Több mint harmincezer ember esett áldozatul különböző támadásoknak, és ez az ámokfutás idén is folytatódott. Rögtön januárban emberek százait kínozták és ölték meg a Boko Haram fegyveresei Nigériában, áprilisban pedig 147, jobbára keresztény egyetemistával végeztek az iszlamisták Kenyában. A sor fájdalmasan hosszú, a végén az Egyiptomban lezuhant orosz gép (224 utas) és a terror sújtotta francia főváros áll. Ezer és egy alkalom kínálkozott tehát, hogy kifejezzük részvétünket és felháborodásunkat, ám Párizsig ez alig valakinek jutott eszébe – én pedig az emberek fejére olvastam ezt a Facebookon, aztán figyeltem a reakciókat.

Miután kék-fehér-pirosba borult ismerőseimet számon kérő szavaim megjelentek, rövid időn belül körülbelül százan kérték ki maguknak, hogy azt feltételezem róluk: hipokriták. Aztán ki-ki megmagyarázta, miért húzzak a fenébe. A reakciók nagyon hasonlók voltak. A többség szerint az emberi élet értéke attól függően változik, hogy az áldozat európai, eurázsiai vagy más kontinens szülötte-e. Mint megtudtam, a franciák többet érnek, mint az oroszok, mert utóbbiak már nem igazi európaiak. A képlet persze nem ennyire egyszerű: ha az oroszok Európában haltak volna meg, jobban sajnálnák őket, mint úgy, hogy Egyiptomban történt mindez. A lista végén az afrikaiak és ázsiaiak vannak, akik már egészen kívül esnek az együttérzés hatósugarán, elvégre az egész világ fájdalmát nem vehetjük a vállunkra.

Ezek az állásfoglalások nem a Ku-Klux-Klan tagságától származnak, hanem hétköznapi internethasználóktól. Olyanoktól, akik egyik-másik profil átböngészése alapján alapvetően humanistának tartják magukat. Elvétve fordult csak elő, hogy valaki nem akarta megmagyarázni, miért érzi erkölcsileg igazolhatónak, hogy a kenyai keresztények lemészárlása nem vagy csak alig érinti meg. Félreértés ne essék, senkitől sem várom el, hogy minden tragédiától egyformán megrendüljön. Azokat pedig tulajdonképpen megértem, akik a párizsi események kapcsán azt hangsúlyozták: „de hát ez itt történt!” Itt bizony. Csakhogy a kínhalál sehol sem könnyebb, és a Nyugatnak igen nagy a felelőssége abban, hogy a világ lángokban áll. Néhány őszinte hozzászóló bevallotta: az általam idézett esetek közül nem sokról hallott, illetve mostanáig nem jutott eszébe, hogy ki kellene fejeznie tiltakozását a barbarizmus ellen. Ebben persze a médiának és a Facebooknak is óriási felelőssége van.

Nem reprezentatív felmérésem szomorú mérlege szerint százból csupán ketten jelentették ki: minden emberi élet egyformán fontos számukra. De együttérzésük kifejezésére a lehetőség nem minden esetben volt adott: a többi tragédia esetén a hírverés és a facebookos szimpátiagomb egyaránt hiányzott.

Itt azért adódik egy másik kérdés: a közösségi oldalak kínálta lehetőségek nélkül már nem is tudunk együtt érezni? A fekete szalagot mindenki elfelejtette?