Ezek az állásfoglalások nem a Ku-Klux-Klan tagságától származnak, hanem hétköznapi internethasználóktól. Olyanoktól, akik egyik-másik profil átböngészése alapján alapvetően humanistának tartják magukat. Elvétve fordult csak elő, hogy valaki nem akarta megmagyarázni, miért érzi erkölcsileg igazolhatónak, hogy a kenyai keresztények lemészárlása nem vagy csak alig érinti meg. Félreértés ne essék, senkitől sem várom el, hogy minden tragédiától egyformán megrendüljön. Azokat pedig tulajdonképpen megértem, akik a párizsi események kapcsán azt hangsúlyozták: „de hát ez itt történt!” Itt bizony. Csakhogy a kínhalál sehol sem könnyebb, és a Nyugatnak igen nagy a felelőssége abban, hogy a világ lángokban áll. Néhány őszinte hozzászóló bevallotta: az általam idézett esetek közül nem sokról hallott, illetve mostanáig nem jutott eszébe, hogy ki kellene fejeznie tiltakozását a barbarizmus ellen. Ebben persze a médiának és a Facebooknak is óriási felelőssége van.
Nem reprezentatív felmérésem szomorú mérlege szerint százból csupán ketten jelentették ki: minden emberi élet egyformán fontos számukra. De együttérzésük kifejezésére a lehetőség nem minden esetben volt adott: a többi tragédia esetén a hírverés és a facebookos szimpátiagomb egyaránt hiányzott.
Itt azért adódik egy másik kérdés: a közösségi oldalak kínálta lehetőségek nélkül már nem is tudunk együtt érezni? A fekete szalagot mindenki elfelejtette?
