Még a párizsi mészárlást követő napokban botlottam bele az 1-es villamoson valamilyen nagycsoportos vagy kisiskolás gyermekseregbe. Az 5-6 éves forma aprónép mindent látó szemeivel azonnal észrevette a Hungária körúton járőröző katonákat, akikről viszont meglepő módon a legnagyobb természetességgel állapították meg: azért vannak az utcán, mert terrortámadás történt. – Robbantottak Amerikában. Azért vannak itt – mondta az egyik, mire társa kijavította: Angliát érte támadás, és százhúsz ember meghalt.
A vitába hamarosan a lányok is bekapcsolódtak, és perceken át röpködtek a levegőben a városok és államok nevei; ki-ki megbecsülte az áldozatok számát és az anyagi kár mértékét, s valakinek még az ikertornyok, a World Trade Center New York-i épületegyüttesének története is az eszébe jutott, holott ő maga kósza gondolat sem volt 2001. szeptember 11-én.
A pedagógusok kimaradtak az egyre komolyabb geopolitikai kérdéseket feszegető eszmecseréből, mi, a többi utas pedig a megszokással ellentétben most nem egymás tekintetét kerestük, hogy összemosolyogjunk a gyermekszájról fölreppenő csacskaságok hallatán – nem, sőt! Ellenkezőleg. A szerelvény levegője az idő előrehaladtával egyre sűrűbbé vált a feszültségtől. Egyszerűen zavaró volt, hogy milyen könnyen beszélnek a gyermekek a terrorról és a pusztításról. Persze, ők még nem értik, pontosabban másként élik meg a történteket. Egy ismerősöm lánya például szabályosan hisztériás állapotba került attól, hogy Párizs után eszébe jutott: az apja katona, és a katonáknak általában el kell menniük harcolni. De ismerek olyat is, aki büszkén hirdeti: az ő apukája rendőr, s bizony szitává lőne bárkit, aki a falujukra támad.
Ahogy hallgattam a beszélgetést és vizslattam az arcokat, úgy tűnt, a villamoson szinte minden felnőttben és gyermekekben közös volt, hogy senki sem tudta, de még csak kitalálni sem próbálta, mit hoz majd a terrorellenes háború; hogy lesz-e valaha akár csak egyetlen olyan nap is a Földön, amikor nem szólnak valahol a fegyverek. Nem csak a gyermekek disputája szól ugyanis megoldási kísérletek nélkül pusztán a hideg tényekről. S így talán nem is meglepő, ha egy sem akadt közöttük, aki azt mondotta volna: „Ha nagy leszek, rendőr vagy katona leszek, aki a gonoszság ellen küzd.”
Talán csak az idő szépítette meg az emlékeimet, de úgy rémlik, 25 éve ugyanennyi idősen mások voltunk. Valahogy szebbnek képzeltük el a világot. Az erőszak pedig annak ellenére sem tűnt az élet természetes velejárójának, hogy minden szabadidőnkben katonásdit játszottunk. Igaz, akkoriban, még a kereskedelmi tévék és videojátékok uralma előtt mások voltak a, csúnya szóval élve, médiafogyasztási szokások. Ráadásul a harcot lovagias cselekedetnek képzeltük: szemtől szemben, kard ki kard! Ha jól emlékszem
De a világ nagyot fordult, s úgy tűnik, az új kihívásokra nem készültünk fel megfelelő válaszokkal. Ugyan mit mondjunk a gyermekeinknek, amikor az n+1. terrortámadásról szóló híreket hallják a híradóban? A PC-szövegek a szeretetről meg a toleranciáról nyilván nem vezetnek sehová, illetve nagyon úgy tűnik, hogy a liberalizmus útja Párizshoz vezet. Akkor legyen a válaszunk a xenofóbia? Üldözzünk minden idegent, mert képtelenség kiválogatni közülük a megszállott fanatikusokat? A terrorizmus elleni harcot nemcsak fegyverrel, hanem szellemi szinten is meg kell vívnunk. Megengedhetetlen, hogy a gyermekeink félelemben és gyűlöletben nőjenek fel, s az is, hogy közönyösek, defetisták vagy naivak legyenek. És bár e furcsa háború okait és értelmét aligha tudjuk megmagyarázni nekik, legalább erősítsük meg őket a hitünkben és a hagyományainkban – ezeknél jobb kapaszkodó nincs az életben.
