Talán csak az idő szépítette meg az emlékeimet, de úgy rémlik, 25 éve ugyanennyi idősen mások voltunk. Valahogy szebbnek képzeltük el a világot. Az erőszak pedig annak ellenére sem tűnt az élet természetes velejárójának, hogy minden szabadidőnkben katonásdit játszottunk. Igaz, akkoriban, még a kereskedelmi tévék és videojátékok uralma előtt mások voltak a, csúnya szóval élve, médiafogyasztási szokások. Ráadásul a harcot lovagias cselekedetnek képzeltük: szemtől szemben, kard ki kard! Ha jól emlékszem
De a világ nagyot fordult, s úgy tűnik, az új kihívásokra nem készültünk fel megfelelő válaszokkal. Ugyan mit mondjunk a gyermekeinknek, amikor az n+1. terrortámadásról szóló híreket hallják a híradóban? A PC-szövegek a szeretetről meg a toleranciáról nyilván nem vezetnek sehová, illetve nagyon úgy tűnik, hogy a liberalizmus útja Párizshoz vezet. Akkor legyen a válaszunk a xenofóbia? Üldözzünk minden idegent, mert képtelenség kiválogatni közülük a megszállott fanatikusokat? A terrorizmus elleni harcot nemcsak fegyverrel, hanem szellemi szinten is meg kell vívnunk. Megengedhetetlen, hogy a gyermekeink félelemben és gyűlöletben nőjenek fel, s az is, hogy közönyösek, defetisták vagy naivak legyenek. És bár e furcsa háború okait és értelmét aligha tudjuk megmagyarázni nekik, legalább erősítsük meg őket a hitünkben és a hagyományainkban – ezeknél jobb kapaszkodó nincs az életben.
