Mégis, kinek a háborúja?

A megrendelők és a terroristák elérték céljukat, s ennek az áldozatok csak véres eszközei.

Azonban Európa vezetőinek felelőssége még ennél is súlyosabb. Francia stratégiai elemzők és katonai vezetők sorban hívták fel a figyelmet már a pénteki terrortámadás előtt is arra, hogy ez a végletesen elhibázott, kalandor külpolitika különösen Franciaország esetében olyan katasztrofális következményekkel jár, aminek a pénteki mészárlás sajnos csak a kezdete. Vincent Desportes tábornok a Hadi Főiskola (École de Guerre) vezetőjeként talán nem minden alap nélkül hívta fel a figyelmet arra, hogy az ellenség „óriási előnyben van azáltal, hogy van stratégiája, és következetesen végre is hajtja”, míg Európának nincs stratégiája, és pánikszerűen összevissza kapkod.

Franciaország lépése, hogy bombázni kezdték Szíriát, különösen provokatív volt, mivel az ország éppen velük szemben vívta ki függetlenségét két emberöltővel ezelőtt. Ráadásul a többi nagyhatalmat és a háborúban érdekelt valamennyi térségbeli hatalmat is provokálták ezzel az akciójukkal, világos katonai stratégia nélkül, pusztán politikai kommunikációs céllal, illetve annak kikényszerítésére, hogy jelentősebb szerepet kapjanak a Szíria sorsával kapcsolatos tárgyalásokban. Desportes tábornok megjegyzi még, hogy cél nélkül háborúzni a legnagyobb hiba, különösen akkor, ha nem világos, ki az ellenség, annak szinte megfoghatatlan terrorista hadseregével szemben úgyszólván védtelen az ország, és katonailag gyakorlatilag nincs módjuk megfelelő válaszcsapásra sem, mert a bombázás szárazföldi beavatkozás nélkül legfeljebb PR-fogás. „Városokat nem lehet úgy felszabadítani, hogy rommá bombázzuk őket” – állapítja meg a katonai stratéga, amivel kiáltó ellentmondásra hívja fel a figyelmet. A szárazföldi beavatkozáshoz nem állnak rendelkezésre megfelelő erők, de legfőképp a stratégiai cél nem világos, már Franciaország számára sem, nem is beszélve a többi háborúban érdekelt hatalom egyetértésének hiányáról. Mára odajutott Európa, hogy egy tábornok az, aki béketervet sürget a politikusok katonailag is felelőtlen háborús handabandázása helyett, nem utolsósorban azért, mert egy háborúnak katonailag is csak akkor lehet értelme, világos stratégiája, ha sikerül tisztázni azt, hogy kik a szövetségesek, ki az ellenség, és pontosan milyen területet kell megvédeni, illetve meghódítani. Ma ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban óriási káosz van, miközben a bécsi tárgyalásokon vélhetően ezekről vitatkoznak a szír háborúban érdekelt hatalmak. Több értelme lett volna előbb gondolkozni, és csak aztán lőni, ha tényleg nincs más megoldás.

Sokan lesajnálják azokat, akik tárgyalásos rendezést emlegetnek, mert nyilván nem gondoltak még arra, hogy a háborúknak sohasem újabb háború, hanem csakis valamilyen béketárgyalás vethet véget. Tehát akármennyire „realistának” tartják magukat a békés rendezést utópiaként kigúnyolók, attól még teljesen értelmetlen, amit állítanak, mert a tárgyalásos megoldásnak sosem volt és sosem lesz alternatívája. A háború csak késlelteti a megoldást. Odajutottunk, hogy erre ma katonai stratégáknak kell felhívniuk a politikusok és a civil közvélemény figyelmét. De nemcsak ezért tanulságos Desportes példája, hanem az is nagyon elgondolkodtató, hogy ő véletlenül sem a szabadságjo-gok korlátozása mellett érvel a hatékonyabb hadviselés érdekében, ahogy sok politikus, hanem szerinte a hatékonyabb védelmi erők biztosítására részben a jóléti államról kellene lemondani, növelve a biztonsági kiadásokat.

Vélhetően nem azért kapott teret a francia sajtóban az ő véleménye, mert ilyen világosan látja a helyzetet, hanem leginkább azért, mert tíz nappal korábban gyakorlatilag megjósolta, ami végül bekövetkezett Párizsban. Azt viszont nem idézik tőle, amit hónapokkal korábban egy szenátusi meghallgatáson szakértőként nyilatkozott, és ami végképp feltárja, mennyire nem egyértelmű, hogy ebben a háborúban ki kivel van, és ki az ellenség: „Ki az a doktor Frankenstein, aki ezt a szörnyet létrehozta? Mondjuk ki világosan, a konzekvenciák levonása érdekében: az Egyesült Államok. Rövid távú érdekekből más szereplők is, amelyek közül egyesek a Nyugat barátaiként lépnek fel – vagy szándékosan, vagy szívességből cinkossá válva hozzájárultak ehhez a konstrukcióhoz és megerősödéséhez.”

Szó sincs itt „szupertitkos összeesküvésről”, mert cikkek hosszú sorában megtalálhatjuk a puzzle különböző elemeit, s ezekből kellő logikával összeállhat bennünk a kép, amit valamiért nem óhajtanak egészében és összefüggéseiben elénk tárni. Kitől is vannak az Áliszlám Terrorállam fegyverei és fő bevételei? Az Egyesült Államok szunnita szövetségeseitől, a törököktől (akik megveszik az általuk kitermelt olajat) és a szaúdiaktól, a líbiai bábkormány és a szír erők közvetítésével „véletlenül” odakerült fegyverekről nem is beszélve. Mindennek részleteiről külön-külön a nyugati sajtó is beszámolt, de anélkül, hogy feltették volna a minimális logikával is felmerülő súlyos kérdéseket.

Mégis, kinek a hadserege harcol, és kinek az érdekeiért? Ezt onnan is megtudhatjuk, ha végiggondoljuk, ki nyerné meg a szír háborút, ha ez a terrorállam holnap letenné a fegyvert: az orosz–iráni–szír–síita erők győznének, mégpedig a szaúdi–török–szunnita– amerikai–nyugati táborral szemben. Nyilván ezért jelentette be az Egyesült Államok a párizsi merényletek után, hogy továbbra is bombázni fogják a szír kormányerőket, akik jelenleg az Áliszlám Terrorállam ellen szárazföldön is harcoló fő haderőt jelentik.

A minimum az lenne, hogy most szépen sorban lemondjanak mindazok az európai vezetők, akiket politikai felelősség terhel az elhibázott, jogtalan és katasztrofális következményekkel járó közel-keleti intervenciókért. Háborús handabandázás helyett fel kell tárni, hogyan indíthattak a nevünkben gyarmatháborúkat mindenfajta demokratikus felhatalmazás vagy ENSZ-mandátum nélkül, hazug „bizonyítékokra” hivatkozva. Ha az iszlám országok lakosságát magunk mellé akarjuk állítani, sürgősen fel kell tárni, hogy járhattak ezek a közel-keleti háborúk kevesebb mint másfél évtized leforgása alatt kétmillió civil áldozattal (ami naponta háromszor annyit jelent, mint a pénteki párizsi áldozatok száma!). Ki kell vizsgálni, milyen emberiesség elleni bűncselekményeket és milyen háborús bűnöket követhettek el a nyugati koalíció zsoldosai a mi nevünkben, közvetve és közvetlenül is kiprovokálva ezzel az agresszióval a megtámadott népek radikalizálódását, és azt, hogy – nem lévén lehetőségük reguláris csapatokkal válaszcsapást mérni – általunk terroristáknak tartott gerillákkal harcoljanak ellenünk a Közel-Kelet után immár Európában is.

Amíg nem értjük meg, hogy az általunk megtámadott országok lakosai közül sokan hős szabadságharcosoknak fogják tartani még az általunk kivégzett legkegyetlenebb terroristákat is, addig nincs esélyünk a döntően általunk okozott probléma megoldására. Se katonailag, se politikailag nem fogunk megoldani semmit azzal, hogy az erőszakra még több erőszakkal válaszolunk.

A szerző filozófus