Amikor másnap is becsenget a parókia ajtaján a fiatal cigány asszony, mellette a taknyosan és borzasan tébláboló siserahaddal, már némi indulat gyűl a hangomba: „Nem szégyelled magad?” „De igen – szabadkozik –, de nincs mit csináljak.” Így van ez. A koldulást önérzettel, egyenes derékkal nem lehet csinálni. Kézen fogni a négy pulyát, és a faluszéli romos házikóból elindulni kéregetni. Csengetni, várakozni, lehajtott fejjel továbbmenni. Mert enni kell ma is.
Vajon a mélyszegénység egyúttal mélyreménytelenséget is jelent? Bő éve keresem erre a kérdésre a választ, amióta a magyar–román határ romániai oldalán elterülő, országos szinten is szegénynek számító tömbmagyar kisrégióban, az Érmellék egyik falujában szolgálok református lelkészként. A mélyszegénység adott és egyértelmű. A mélyreménytelenség azonban talán nem annyira. Vannak arcok és sorsok, amelyeken jól láthatóan kiütközik. Másokén kevésbé, vagy egyáltalán nem. Talán a nyomor megszokottsága, evidenciája teszi? Talán a mélyszegénységben is tud nevetni és örülni az ember?
Nehéz ezt átérezni. Hiszen mi attól is kétségbeesünk, ha elveszítjük a bérletünket, elejtjük a telefonunkat, vagy éppen leenged az autónk kereke. Magyarán: az úgynevezett apró kellemetlenségek is könnyen felborzolják a kedélyünket, s beletaszítanak a reménynélküliségbe. Minél többet élek tehát a mélyszegénység állapotában lévők között, annál nagyobb talány számomra az életük. S annál kevésbé értem őket. Azt hiszem, azért nem képesek sokan közülük a mélyreménytelenséget megélni, mert az ellenpólust, a reménységet magát sem ismerik igazán. Reménykedni? Ugyan miben? Biztosan nem szép autóról, emeletes házról, tóparti villáról álmodnak, mint a konszolidált, bérből-fizetésből élő emberek. Talán számukra egy holnapi napszám, egy összekéregetett teli szatyor élelem is elég a remény megéléséhez.
Más szempontok szerint élünk. Átjárás nincs, hiába az empátia, mert az legfeljebb gondolkodni, belegondolni segít. Persze a semminél ez is több. Egyházi gyermekfoglalkozásra, az aránylag jól szituált gyermekek közé négy toprongyos, mosdatlan gyermek érkezik. Nehezen indul a körjáték, nehéz megfogni a leányka piszkos kezét. Még a kisebbek arcán is visszaköszön az otthon jól bekódolt tartózkodás és előítélet. Aztán valaki mégiscsak akad, aki nyújtja a kezét, és néhány pillanatnyi hezitálás után végre létrejön, bezárul a kör. Anyaországi tanár vendégekkel az egyik érmelléki nagyközségbe tartok. A mélyszegénységben élők közötti egyházi küldetéshiányról beszélünk. Bezzeg a neoprotestánsok már templomot is építenek a szegénynegyedben, míg mi be sem merjük tenni a lábunk. Lelkesek lesznek, nézzük meg ezt a falut a faluban! Megérkezünk. Körénk gyűlnek. Ismerős is jön, feleségeink a kórházban ágyszomszédok voltak. A vendégeimet keresem. Elhűlten nyugtázom, hogy az autóban gubbasztanak, fázósan, fagyosan a júniusi hőségben. Az arcukon félelemmel vegyes mosoly. A félelemből van több. Csak hazafelé oldódnak valamelyest a látottak után.
Nehéz ezeket a falakat lebontani. Cigányok a magyarokra, magyarok a cigányokra panaszkodnak nekem. Mindenkinek vannak sérelmei, félelmei, előítéletei. A távolságtartás azonban megtartja az idegenséget a másik irányában. Persze ezen a terepen a meggondolatlan, hegyibeszélő liberális recept sem járható út. A faluban az egyik rendkívül liberális szellemiségű, már-már provokatívan cigánypárti lelkész elődömről mesélik, hogy amikor óvodás leányait a roma pajtások kézen fogva hazavitték a putriba, otthon folytatandó a játékot, hirtelen megfeledkezett a liberális nézetekről, s azon nyomban cigánymentes óvodába vitte a gyermekeit.
Jézus belép Samáriába, amit az övéi jobbnak látnak kikerülni. Odamegy és megszólít, beszédbe elegyedik. Fesztelen és egyszerű szavakkal oldja a feszültséget, pontosabban nem is vesz tudomást azokról az emberi kötöttségekről, amelyekhez mi valósággal ragaszkodunk. Megláttatja a reménységet azzal, aki már nem mer reménykedni. Talán nagy szavak ezek, de az egyház társadalmi és missziói felelősségvállalása ugyanezt a krisztusi példát és reménységet hordozhatja járatlan utakon, a reményt és reménytelenséget sem ismerő, sorsukba beletörődött, szikkadt lelkű embereknek. Akik talán maguk sem tudják, hogy várnak valakit.
A szerző református lelkész, újságíró
